Vörös cseppek a havon
A hó
hosszasan hullott.
A kristályok összekapaszkodva hatalmas pelyhekké egyesültek, hogy puhán, hangtalanul keringve a levegőben végül leérkezzenek.
Az öreg csendesen ült, lábai behajlítva, és bár vén teste már sokszor tiltakozott fájdalommal a megszokott ülésmód ellen, arca méltóságteljesen rezzenéstelen maradt. Mintha nem érezne semmit. Se ízületeinek sajgását a több órás mozdulatlanság után, se a dermesztő hideget, mely a fűtetlen szobába az elhúzott panelen keresztül beáradt.
Milyen tiszta minden! Az éjjeli levegő metsző hidegsége a kardpenge igazságosságát hordozta magában. A hulló hó pedig elfedte a korábban rögösre fagyott sáros földet. Minden kínt, mi az elmúlt hónapokból származott, minden kegyetlenséget, melyet elkövettek elfed a ragacsos sárral együtt?? Nem marad, csak a tiszta fehérség? Vajon elmossa a bűnöket is? A belőlük származó vérző sebeket megfagyasztja, hogy ne hulljon több vöröslő csepp? Vagy minden látszat csupán…Vaknak lenni az öregek kiváltsága, vagy az ostobák mentsvára?
A kristályok összekapaszkodva hatalmas pelyhekké egyesültek, hogy puhán, hangtalanul keringve a levegőben végül leérkezzenek.
Az öreg csendesen ült, lábai behajlítva, és bár vén teste már sokszor tiltakozott fájdalommal a megszokott ülésmód ellen, arca méltóságteljesen rezzenéstelen maradt. Mintha nem érezne semmit. Se ízületeinek sajgását a több órás mozdulatlanság után, se a dermesztő hideget, mely a fűtetlen szobába az elhúzott panelen keresztül beáradt.
Milyen tiszta minden! Az éjjeli levegő metsző hidegsége a kardpenge igazságosságát hordozta magában. A hulló hó pedig elfedte a korábban rögösre fagyott sáros földet. Minden kínt, mi az elmúlt hónapokból származott, minden kegyetlenséget, melyet elkövettek elfed a ragacsos sárral együtt?? Nem marad, csak a tiszta fehérség? Vajon elmossa a bűnöket is? A belőlük származó vérző sebeket megfagyasztja, hogy ne hulljon több vöröslő csepp? Vagy minden látszat csupán…Vaknak lenni az öregek kiváltsága, vagy az ostobák mentsvára?
Az esti
kivégzést mindenki végignézte. Akár egyetértettek a büntetéssel, akár nem, nem
akadt, aki ki merészelte volna húzni
magát a parancs alól. Egyedül ő maga adhatott volna felmentés a jelenlét alól,
de egyetlen tanítványa sem kérte. Neves, nem túl népes, de nagy múltú
iskolájuknak szégyenévé vált saját gyengesége – bizalma egykori tanítványa
iránt. Bármi történt is, szíve mélyén nem bánt semmit. Sanzaburo kiváló
szamuráj volt, és becsületéhez hűen cselekedett. Kivégzése előtt csak egyetlen
kívánsága volt, hogy vele, Todashi nagymesterrel beszélhessen. Engedélyezték.
Szótlanul állt fölötte, Sanzaburo pedig hátra kötött kézzel térdelt, és lehajtott fejjel csak azt ismételgette: Bocsáss meg!
- Bocsáss meg, mesterem, Bocsáss meg!
Todashi mély sóhajjal helyezte ráncos, remegő kezét a fiatal férfi fejére. Gyereknek látta, ahogy egykor először lépett iskolájába, kisfiúként, félelmét leplezve. Fiatalnak, ahogy társaival edzett, is ifjúnak, amikor elhagyta az iskolát… majd ahogy évekkel később roninként visszatért. Szemében fájdalommal, a megalázottság keserűségével.
- Szégyent hoztam rád, mester, és az iskola nevét is bemocskoltam…
Most, hogy elítéltként térdelt előtte, szíve szerint keblére ölelte volna a fiatal férfit, hogy biztosítsa megbocsátásáról, és arról, érti tettei okát, ha nem is ért velük egyet. Olykor – sőt, meglepő módon gyakorta – a sors csak rossz döntéseket tár elénk… és hatalmas tapasztalat kell a kevésbé rossz út kiválasztásához, sokkal több, mint egyszerűen a jó úton maradni.
Sanzaburo elhagyva az iskoláját ura szolgálatába állt, és élte a szamurájok megszokott életét. Eltartotta családját, sőt, nősülésen gondolkodott, mikor mindettől megfosztották. Egy gonosz, és oktalan döntés során több tucat társával földönfutóvá tette klánja hírhedten kegyetlen vezetője. Nem engedélyezték számukra a seppukut, megalázottságuk, állítólagos hibájuk, bűnük bélyegét viselték hát mindörökre – ők, és családjaik. Sanzaburo ekkor már örült, hogy nem vett feleséget maga mellé, és még inkább, hogy nem születtek gyermekei, nem kívánta volna ezt az életet egyiküknek sem. Évekkel később Todashi mester üzent érte, és befogadta az iskolába. Tanárrá tette, nevet, címet, rangot kapott általa újra, otthont, és családot.
Meg is érdemelte… legalább is az öreg mester így vélte, és ez a hite nem ingott meg soha. Sanzaburo hálája okán tökéletesebb volt bármelyik emberénél. Viselkedése makulátlan volt, jelleme rendíthetetlen szikla.
- Bocsáss meg, Dono… Éveken át küzdöttem, hogy elnyomjam magamban a bosszú vágyát. Reméltem, hogy a fiú jobb lesz az apjánál, és hogy szerény szolgálatommal hozzájárulhatok ehhez. Figyeltem őt, reménnyel, hogy a nap, melyen átveszi majd az uralmat, klánunk dicsőségének napja lesz. Hinni akartam benne, hogy iskolád nevelése segíti majd a fiatal urat, hogy túllépjen örökölt vérszomján… de lassan el kellett fogadnom, hogy ez a gyermek kegyetlenebb az apjánál is! Rosszabb, gonoszabb, és szemernyi megbánást sem mutat bűnei miatt!
A földig hajolt szégyenében, leheletétől szerteszállt a por a cella padlóján.
- Mindennél jobban bánom, hogy csalódást okoztam neked, szeretett mesterem! De szívből hittem, hogy klánunk érdekeit szolgálja, ha nem kerül ilyen úr az élére…
Az öreg mester végigsimította tanítványa fejét. Sanzaburo jól ismerte ezt az érintést még saját gyerekkorából, és könnyek kezdtek potyogni a szeméből. Hálakönnyek a megbocsátásért, amit megkapott.
Todashi mester ezután elhagyta a szobát, és nem látta többé védencét az esti kivégzésig.
Amikor mindenki visszavonult, kihallgatást kért a császári küldöttől, és némi egyezkedés után Atsumoto nagyúr beleegyezett kívánságába.
Szótlanul állt fölötte, Sanzaburo pedig hátra kötött kézzel térdelt, és lehajtott fejjel csak azt ismételgette: Bocsáss meg!
- Bocsáss meg, mesterem, Bocsáss meg!
Todashi mély sóhajjal helyezte ráncos, remegő kezét a fiatal férfi fejére. Gyereknek látta, ahogy egykor először lépett iskolájába, kisfiúként, félelmét leplezve. Fiatalnak, ahogy társaival edzett, is ifjúnak, amikor elhagyta az iskolát… majd ahogy évekkel később roninként visszatért. Szemében fájdalommal, a megalázottság keserűségével.
- Szégyent hoztam rád, mester, és az iskola nevét is bemocskoltam…
Most, hogy elítéltként térdelt előtte, szíve szerint keblére ölelte volna a fiatal férfit, hogy biztosítsa megbocsátásáról, és arról, érti tettei okát, ha nem is ért velük egyet. Olykor – sőt, meglepő módon gyakorta – a sors csak rossz döntéseket tár elénk… és hatalmas tapasztalat kell a kevésbé rossz út kiválasztásához, sokkal több, mint egyszerűen a jó úton maradni.
Sanzaburo elhagyva az iskoláját ura szolgálatába állt, és élte a szamurájok megszokott életét. Eltartotta családját, sőt, nősülésen gondolkodott, mikor mindettől megfosztották. Egy gonosz, és oktalan döntés során több tucat társával földönfutóvá tette klánja hírhedten kegyetlen vezetője. Nem engedélyezték számukra a seppukut, megalázottságuk, állítólagos hibájuk, bűnük bélyegét viselték hát mindörökre – ők, és családjaik. Sanzaburo ekkor már örült, hogy nem vett feleséget maga mellé, és még inkább, hogy nem születtek gyermekei, nem kívánta volna ezt az életet egyiküknek sem. Évekkel később Todashi mester üzent érte, és befogadta az iskolába. Tanárrá tette, nevet, címet, rangot kapott általa újra, otthont, és családot.
Meg is érdemelte… legalább is az öreg mester így vélte, és ez a hite nem ingott meg soha. Sanzaburo hálája okán tökéletesebb volt bármelyik emberénél. Viselkedése makulátlan volt, jelleme rendíthetetlen szikla.
- Bocsáss meg, Dono… Éveken át küzdöttem, hogy elnyomjam magamban a bosszú vágyát. Reméltem, hogy a fiú jobb lesz az apjánál, és hogy szerény szolgálatommal hozzájárulhatok ehhez. Figyeltem őt, reménnyel, hogy a nap, melyen átveszi majd az uralmat, klánunk dicsőségének napja lesz. Hinni akartam benne, hogy iskolád nevelése segíti majd a fiatal urat, hogy túllépjen örökölt vérszomján… de lassan el kellett fogadnom, hogy ez a gyermek kegyetlenebb az apjánál is! Rosszabb, gonoszabb, és szemernyi megbánást sem mutat bűnei miatt!
A földig hajolt szégyenében, leheletétől szerteszállt a por a cella padlóján.
- Mindennél jobban bánom, hogy csalódást okoztam neked, szeretett mesterem! De szívből hittem, hogy klánunk érdekeit szolgálja, ha nem kerül ilyen úr az élére…
Az öreg mester végigsimította tanítványa fejét. Sanzaburo jól ismerte ezt az érintést még saját gyerekkorából, és könnyek kezdtek potyogni a szeméből. Hálakönnyek a megbocsátásért, amit megkapott.
Todashi mester ezután elhagyta a szobát, és nem látta többé védencét az esti kivégzésig.
Amikor mindenki visszavonult, kihallgatást kért a császári küldöttől, és némi egyezkedés után Atsumoto nagyúr beleegyezett kívánságába.
Todashi
mester visszavonult a szobájába.
Eloltotta tűzhelye melegét, és elhúzta a télre zárt, kertre néző panelt.
A hó akkor még csak éppen hullani kezdett, a kerti kőlámpások fényénél szinte
láthatóan fedte be a fehérség a fagyott, fekete földet. Sosem hitte, hogy az
éjjeli havazás ennyi melegséget adhat.
Soká figyelte a pelyhek hullását, hálatelt szívvel, amiért utoljára, ha egyedül is, de részese lehetett a hónézésnek. Emlékek tucatjai rohanták meg a közel, és régmúltból, és elégedetten vetett számot életével, és elért eredményeivel. Reggel pedig, ahogy oszlani kezdett az éji szürkeség, az új hó, és az új remény napján – végre ő is megmozdult.
Hosszú éj után
Új, fehér világ köszönt.
Hó hullt. Tiszta lap.
Nem volt már miért lejegyeznie versét, csak egy halvány mosollyal vette tudomásul, hogy nem is sikerült olyan rosszul, mint korábbi próbálkozásai. Lassan, komótosan öltözött hófehér ruhájába, és mielőtt magához vette volna fegyvereit, hogy elinduljon, visszahúzta a shojit.
Kihúzta magát, mielőtt kilépett az ajtón. Máskor a vállát nyomó évek nehézzé tették lépteit, és fájdalmassá a mozdulatokat, de most mintha mindez elszállt volna. Mintha ismét fiatalon, bátran, halált kihívó bátorsággal készült volna a csatába.
A férfi, aki a folyosón várta térdelve, és földig hajolt előtte.
- Bocsáss meg, Todashi-sama… A nagyméltóságú Atsumotó kéri, gondold meg magad. Azt üzeni, semmi okod nincs rá, hogy kitarts a kérésed mellett, jelentésében ki fogja emelni nem csupán a segítségedet, tisztelt mesterem, hanem mindannyiunk ártatlanságát is… Arra kért, adjam át tiszteletteljes kérését, hogy állj el szándékodtól, nagyságos uram!
Todashi szótlanul nézte a férfit. Magas volt és erős, igazi harcos alkat, arca a szokottnál kissé szögletesebb, és szőrzete is erősebb. Kellemes vonásait élénken csillogó, mindig tűzben égő szemei tették emlékezetessé. Yasui Isao volt posztjának örököse, legjobb tanítványa, és legrégebbi bizalmasa. Valójában már rég ő vezette az iskolát, azonban ő, és társai is olyan tisztelettel viseltettek Todashi mester iránt, hogy mindannyiszor megakadályozták visszavonulását.
- Atsumoto nagyúr a válaszodat várja, nagyra becsült uram!
- Mondd meg neki, hogy a megbeszéltek szerint várom az udvaron!
- Nagyuram!
Yasui Isao ismét meghajolt, homloka szinte a tatamit érintette.
- Ha kitartasz szándékod mellett, könyörögve kérlek, engedd, hogy én vegyem át a helyed! Bölcs útmutatásodra még sokáig számot tarthatnánk…
Todashi jóleső elmélázással nézte a férfit. Mintha csak a fia volna… és épp úgy a többi mester iskolájában, vagy a harminc tanítvány, kit a gondjaira bíztak.
- Hó hullt. Tiszta lap. Ezentúl te írsz majd rá, ez a te utad. Az ecsetedet mindig épp oly határozottan fogd, ahogy a kardod, és akkor túlteszel minden elődödön!
Ezzel otthagyta a térdelő, kétségbeesett férfit.
Soká figyelte a pelyhek hullását, hálatelt szívvel, amiért utoljára, ha egyedül is, de részese lehetett a hónézésnek. Emlékek tucatjai rohanták meg a közel, és régmúltból, és elégedetten vetett számot életével, és elért eredményeivel. Reggel pedig, ahogy oszlani kezdett az éji szürkeség, az új hó, és az új remény napján – végre ő is megmozdult.
Hosszú éj után
Új, fehér világ köszönt.
Hó hullt. Tiszta lap.
Nem volt már miért lejegyeznie versét, csak egy halvány mosollyal vette tudomásul, hogy nem is sikerült olyan rosszul, mint korábbi próbálkozásai. Lassan, komótosan öltözött hófehér ruhájába, és mielőtt magához vette volna fegyvereit, hogy elinduljon, visszahúzta a shojit.
Kihúzta magát, mielőtt kilépett az ajtón. Máskor a vállát nyomó évek nehézzé tették lépteit, és fájdalmassá a mozdulatokat, de most mintha mindez elszállt volna. Mintha ismét fiatalon, bátran, halált kihívó bátorsággal készült volna a csatába.
A férfi, aki a folyosón várta térdelve, és földig hajolt előtte.
- Bocsáss meg, Todashi-sama… A nagyméltóságú Atsumotó kéri, gondold meg magad. Azt üzeni, semmi okod nincs rá, hogy kitarts a kérésed mellett, jelentésében ki fogja emelni nem csupán a segítségedet, tisztelt mesterem, hanem mindannyiunk ártatlanságát is… Arra kért, adjam át tiszteletteljes kérését, hogy állj el szándékodtól, nagyságos uram!
Todashi szótlanul nézte a férfit. Magas volt és erős, igazi harcos alkat, arca a szokottnál kissé szögletesebb, és szőrzete is erősebb. Kellemes vonásait élénken csillogó, mindig tűzben égő szemei tették emlékezetessé. Yasui Isao volt posztjának örököse, legjobb tanítványa, és legrégebbi bizalmasa. Valójában már rég ő vezette az iskolát, azonban ő, és társai is olyan tisztelettel viseltettek Todashi mester iránt, hogy mindannyiszor megakadályozták visszavonulását.
- Atsumoto nagyúr a válaszodat várja, nagyra becsült uram!
- Mondd meg neki, hogy a megbeszéltek szerint várom az udvaron!
- Nagyuram!
Yasui Isao ismét meghajolt, homloka szinte a tatamit érintette.
- Ha kitartasz szándékod mellett, könyörögve kérlek, engedd, hogy én vegyem át a helyed! Bölcs útmutatásodra még sokáig számot tarthatnánk…
Todashi jóleső elmélázással nézte a férfit. Mintha csak a fia volna… és épp úgy a többi mester iskolájában, vagy a harminc tanítvány, kit a gondjaira bíztak.
- Hó hullt. Tiszta lap. Ezentúl te írsz majd rá, ez a te utad. Az ecsetedet mindig épp oly határozottan fogd, ahogy a kardod, és akkor túlteszel minden elődödön!
Ezzel otthagyta a térdelő, kétségbeesett férfit.
Lassú léptekkel haladt a hóban. Öregedő
tüdejét szinte égette a friss, hideg levegő, tartása mégis egyenesebb volt,
mint a legtökéletesebb lándzsa. Tanítványai tisztelettel figyelték minden
mozdulatát, mereven, ahogy igyekeztek érzelmeiket a lehető leginkább
palástolni. Csupán a legkisebbek arcán folytak könnyek.
Utolsó lecke. Lecke a becsületről… remélte, hogy mind megtanulják, és e szerint élnek majd.
A tatamikból készült emelvényre lépett, és letérdelt. Előtte a kis asztalon minden készen állt, a csésze sake, és a papíros, hogy megírhassa búcsúját, a jinsei-t a halál-verset. Ecsetje gyönyörű, egyenletes vonalakat húztak a lapra.
„Mindig is csodás tehetséged volt a kalligráfiához” mondogatta büszkén az édesanyja gyermekkorában, és ezt az utolsó, gyengéd képet róla a szívébe zárta.
Nem kellett keresnie a szavakat. Üres elméjében mintha maga a puhán hulló hó hagyta volna ott nyomát, hogy keze mozdulata által tökéletes kanjivá váljon a lapon.
Letette az ecsetet, és az italért nyúlt. Két kortyra itta meg, ahogyan elvárták, majd az üres csészét visszatette az asztalka szélére, éppen oda, ahonnan az imént elvette, és felnézett. Sanzaburo ott állt előtte, mások számára láthatatlanul, arcát keserves könnyek mosták, torkából patakban ömlött a vér.
- Mesterem… Drága mesterem! Miért választottad ezt a befejezést?! Senki nem kételkedett a tisztességedben! Vállaltam méltó büntetésem, neked viszont oly sok dolgod lenne még… Vagy így büntetsz engem?!
Nem felelt a kísértetnek, ahogy nem vett róla tudomást egész éjjel, hiába próbálta visszavonulásra bírni. Csak elmosolyodott, nyugalommal, bölcsességgel, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mit is csinál.
Atsumoto nagyúr felajánlotta Todashi mesternek a fehér legyezőt, de ő tisztelettel elutasította. Wakizashijáért nyúlt, és az előkészített kötegbe csavarta a pengét, ahogyan sok száz éve szokás volt. Atsumoto nagyúr tisztelettel, elismeréssel figyelte az öreg minden mozdulatát. Tanítani lehetett volna pontosságukat, szépségüket. A császár küldötte felállt, és hangtalanul, a mesterhez méltó pontossággal, kiszámított, kecses táncszerű mozgással húzódott hátra, mögé, és lassan a katana sújtásra emelkedett a kaishakunin kezében.
Néma csend ült az udvarra. Lélegzetvétel sem hallatszott, ahogy az iskola kiváló vezetője, a nagy tiszteletnek örvendő, neves, és ismert, megbecsült mester szabaddá tette felsőtestét, kibújva felsőruházatából. Szeretett volna utoljára tanítványaihoz szólni, szeretett volna még egyszer végigpillantani a jól ismert arcokon, de becsülete nem engedte, hogy megtörje a szertartás feszes ritmikáját. Mély lélegzetet vett, és határozott mozdulattal hasfalába szúrta a pengét. Vér fröccsent a hóra, többen lehunyták szemüket egy pillanatra, még azok is, akik harcedzett, sokat látott harcosok voltak.
Atsumoto nagyúr lesújtott. Nem várt soká, bár biztos volt benne, hogy Todashi mester hang nélkül képes lenne megforgatni hasában a pengét, erre nem került sor. Egyetlen mozdulattal átvágta a nyakat, olyan pontosan, és akkora szakértelemmel, hogy a fej nem hullott le, és gurult el.
Vége lett.
- Tudja meg az udvar, és az egész ország, hogy a nagyszerű Todashi Mori mester becsületén, és iskolájának jó hírén a legkisebb folt sem esett!
Ha egy császári megbízott jelenti ki, azt el kell fogadnia mindenkinek, kivétel nélkül.
- A mester igazán dicső szamuráj, akire soká emlékezünk még, és nevét csakis teljes tisztelet mellett ejtheti ki bárki!
A tanítványok, a mesterek, de még a császári küldöttség emberei is egyként hajoltak meg tisztelgésül.
A papíroson pedig ott feketéllettek búcsúszavai, halovány jeleként létének, és tettének.
Békés e reggel.
Vörös cseppek a havon -
már elindultam.
Utolsó lecke. Lecke a becsületről… remélte, hogy mind megtanulják, és e szerint élnek majd.
A tatamikból készült emelvényre lépett, és letérdelt. Előtte a kis asztalon minden készen állt, a csésze sake, és a papíros, hogy megírhassa búcsúját, a jinsei-t a halál-verset. Ecsetje gyönyörű, egyenletes vonalakat húztak a lapra.
„Mindig is csodás tehetséged volt a kalligráfiához” mondogatta büszkén az édesanyja gyermekkorában, és ezt az utolsó, gyengéd képet róla a szívébe zárta.
Nem kellett keresnie a szavakat. Üres elméjében mintha maga a puhán hulló hó hagyta volna ott nyomát, hogy keze mozdulata által tökéletes kanjivá váljon a lapon.
Letette az ecsetet, és az italért nyúlt. Két kortyra itta meg, ahogyan elvárták, majd az üres csészét visszatette az asztalka szélére, éppen oda, ahonnan az imént elvette, és felnézett. Sanzaburo ott állt előtte, mások számára láthatatlanul, arcát keserves könnyek mosták, torkából patakban ömlött a vér.
- Mesterem… Drága mesterem! Miért választottad ezt a befejezést?! Senki nem kételkedett a tisztességedben! Vállaltam méltó büntetésem, neked viszont oly sok dolgod lenne még… Vagy így büntetsz engem?!
Nem felelt a kísértetnek, ahogy nem vett róla tudomást egész éjjel, hiába próbálta visszavonulásra bírni. Csak elmosolyodott, nyugalommal, bölcsességgel, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mit is csinál.
Atsumoto nagyúr felajánlotta Todashi mesternek a fehér legyezőt, de ő tisztelettel elutasította. Wakizashijáért nyúlt, és az előkészített kötegbe csavarta a pengét, ahogyan sok száz éve szokás volt. Atsumoto nagyúr tisztelettel, elismeréssel figyelte az öreg minden mozdulatát. Tanítani lehetett volna pontosságukat, szépségüket. A császár küldötte felállt, és hangtalanul, a mesterhez méltó pontossággal, kiszámított, kecses táncszerű mozgással húzódott hátra, mögé, és lassan a katana sújtásra emelkedett a kaishakunin kezében.
Néma csend ült az udvarra. Lélegzetvétel sem hallatszott, ahogy az iskola kiváló vezetője, a nagy tiszteletnek örvendő, neves, és ismert, megbecsült mester szabaddá tette felsőtestét, kibújva felsőruházatából. Szeretett volna utoljára tanítványaihoz szólni, szeretett volna még egyszer végigpillantani a jól ismert arcokon, de becsülete nem engedte, hogy megtörje a szertartás feszes ritmikáját. Mély lélegzetet vett, és határozott mozdulattal hasfalába szúrta a pengét. Vér fröccsent a hóra, többen lehunyták szemüket egy pillanatra, még azok is, akik harcedzett, sokat látott harcosok voltak.
Atsumoto nagyúr lesújtott. Nem várt soká, bár biztos volt benne, hogy Todashi mester hang nélkül képes lenne megforgatni hasában a pengét, erre nem került sor. Egyetlen mozdulattal átvágta a nyakat, olyan pontosan, és akkora szakértelemmel, hogy a fej nem hullott le, és gurult el.
Vége lett.
- Tudja meg az udvar, és az egész ország, hogy a nagyszerű Todashi Mori mester becsületén, és iskolájának jó hírén a legkisebb folt sem esett!
Ha egy császári megbízott jelenti ki, azt el kell fogadnia mindenkinek, kivétel nélkül.
- A mester igazán dicső szamuráj, akire soká emlékezünk még, és nevét csakis teljes tisztelet mellett ejtheti ki bárki!
A tanítványok, a mesterek, de még a császári küldöttség emberei is egyként hajoltak meg tisztelgésül.
A papíroson pedig ott feketéllettek búcsúszavai, halovány jeleként létének, és tettének.
Békés e reggel.
Vörös cseppek a havon -
már elindultam.
Szöveg © Lir Morlan