Szívbe rótt szavak
Nem láttam őt,
mégis mindvégig tudtam, hogy velem maradt.
A halállal a lélek olykor nem lép át új birodalmába, ahová a papok szerint való.
Utolsó sóhaja előtt még elmosolyodott. Tudta, mennyire szerettem ezt a mosolyt, és ez volt végső ajándéka számomra, ezt adta, ezzel üzente még egyszer, hogy szeret.
Testét a máglyára helyezték, és a sáfrányruhás szerzetesek imáinak kíséretében végleg átadták a nemlétnek. Az összegyűlt rokonok, és barátok halk imát mormoltak az emlékére, kérve a mindenséget, hogy segítse útját a túlvilág felé, vezesse fényes, el nem téveszthető ösvényén dicsőséges őseihez, ahol örömmel fogadják majd tiszta lelkét, és büszkén emelik maguk közé. Az ima halk zsongása körülölelte az apró szentélyt, tudatva az egész faluval gyászomat.
A szívem könnyű volt, üres, nem nyomasztotta a bú terhe. Nem voltam képes elsiratni őt, a kezét ott éreztem a kezemben, abban a percben is, amíg a halotti imát mondtam együtt a nagybecsű család tagjaival.
A szertartás után először maradtam egyedül magányommal. Csak ekkor tudatosult bennem a veszteség, a vacsorám mellett ülve egyedül, ahogy az üres főtt rizst bámultam a kézzel festett porcelán tálkában, ahogy a gőz halvány foszlányai szálltak fel felszínéről, és oszlottak el a légben.
Úgy tűnt, megmozdulnak a festett figurák, és ahogy felpillantottam, a fusumák tusképei is táncolni látszottak a szempillámon remegő könnycseppen keresztül.
Ezek a szobák, ezek a tárgyak, ezek az esték, ezek a meghitt pillanatok korábban kettőnkéi voltak, és most egyedül ültem itt… egyedül maradtam. A lámpás lobogó fényénél mind kínzóbban tekintett felém üres helye, párnájának fehérsége, létének hiánya egy pillanatra oly nyilvánvalóvá vált, hogy szemem megtelt könnyel, és nem volt többé szükségem tettetett bánatra. Kínzott a magány, és elátkoztam saját dobogó szívemet, amiért lüktet, és amiért nem téphetem ki, és ültethetem az Ő mellkasába, biztosítva vérének áramlását, zúgó rohanását, bőrének pírját. De nem.
De nem láthattam többé édes, szeretett arcát, nem hallgattam hangjának lágy zsongását… Mit is érhetett számomra így az élet?
Bölcs, és szeretett mesterem levele hevert az asztalon, melyet az ifjú szolgáló a vacsorával együtt hozott be, és szótlanul tett az asztalomra, erőteljes, fekete betűi szelíden, mégis visszavonhatatlan utasításként figyelmeztettek kötelezettségeimre. Nem távozhatok az élők közül, nemes családom egyetlen örököseként nem áll jogomban a halált választani.
Árny vetült a papírra. Először azt hittem, csak egy éjjeli bogár kereng a papír lampion körül. A láng megrebegett, és a fülemilepadló halkan megreccsent. Ha ember lép rá, de még ha macska, a maga könnyű súlyával, akkor is jóval hangosabb, de mégis hallottam a hangot, ahogy a deszkákra láthatatlan súly nehezedett.
Tréfát űz velem borús képzeletem? Reményeim árnyai öltenek testet a gyertyaláng mozdulataiban? Gyengének, és szánandónak tűntem volna, ha beszélek erről, szégyent hozva nevemre, és családomra, pedig biztos voltam benne, hogy mindenki átéli, aki valaha is veszít el olyat, akit szeret.
Tudtam, hogy szeretett asszonyomat ősei óvják ezentúl, és boldoggá kellett volna tennie ennek a tudatnak, mégis megvetendő módon magamat sajnáltam, és az életet, melyet nélküle leszek kénytelen leélni.
Szaké töltöttem magamnak. Egy hajtásra ittam meg, és töltöttem újra, és bár jó fél órája állt már az asztalon, forrónak éreztem, ahogy végigszáguldott az alkohol a nyelőcsövemen, és még a gyomromban is éreztem, ahogy szétáramlik, és meleggel tölt el.
Aztán csak ültem, a festett papírfalat bámulva halottas szobámban. Nem találtam önmagam. Elvesztem. Nem voltam e világ része, és nem voltam a túlvilágé sem. Az megtagadta tőlem létjogosultságomat élő testem miatt, emez pedig halott szívem okán. Létezhet egyáltalán feloldása ennek az ellentmondásnak?!
Az efféle gondolatok nem méltóak, és a legkevésbé sem helyénvalóak. Ki kellett volna íratni őket az elmémből, hogy a bölcs tanítások szerint tisztuljon meg a lelkem. Tudni, és képesnek lenni a cselekedetre azonban nem mindig egy.
Leültem az asztalához. Halcsontból készült fésűjén még ott maradt néhány szál hosszú, sötét hajából, és a szobából sem tűnt el szeretett illata. Üres papír feküdt előttem, dörzskő és tusrúd, és a farkas-szőr ecset, melyet mindig használt. Megérintettem. Talán ezek a tárgyak voltak a leginkább az övéi a szobában, ezek melyeket nap-nap után használt, fésűje, tükre, ruhái, és írószerei.
A kezembe vettem a dörzskövet. Még én ajándékoztam neki, sötét felületén szépen kirajzolódó betűk adták ki a feliratot, az első haikuját, melyet nekem írt egykor. Ma is emlékszem csillogó szemeire, amikor átadtam – éppen olyan volt, mint a gyöngyház berakású betűk fénye a kő felületén. A szívéhez szorította, és legszebb kincsének nevezte.
Tust készítettem, belemártottam az ecsetet, és a lapok fölé emeltem. Olyan érzés volt, mintha neki üzennék, egyetlen pillanatra elfelejtettem mindent, és utat engedtem a kibuggyanó szavaknak. Csupán néhány szót jegyeztem le, gyorsan, kusza betűkkel, nem törődve a kalligráfia szabályaival, alig olvashatóan, épp olyan kaotikus csapongással, mint amit odabent éreztem kiüresedett, megrepedt lelkemben.
Tavasz lenne bár-
Vacogva ülök mégis
Gyertyám lángjánál.
Újra árny vetült a papírra, nem rebbent arrébb, nem suhant el, hanem megült rajta, ahogy az énekes madár a fán, melyre fészkét építi majd… és kezemen, melyben a bambusszálat fogtam hűvös érintés éreztem.
Lehunytam a szemem.
A jázminillat megerősödött, mint amikor feleségem hátulról átölelt, és haja kettőnkre borult óvón… úgy éreztem, mindig hűvös bőrének súlytalan érintése késztet rá, és csak pillanatokkal később, mikor kinyitottam szemem, vettem észre, hogy a papíron, soraim alatt újabb betűk sorakoztak feketén.
Apróbbak voltak, szebb vonallal húzottak, és fájóan ismerősek…
Tavaszi éjen
A hold fényénél lassan
melegszik a szív.
Felnéztem, és a nyitott ablakon át zihálva bámultam a kertet. A ragyogó holdfényben kecses alakját kerestem, amint felém fordulva finoman elmosolyodik… Az a mosoly… amit annyira szerettem. Erre vártam újra. Talán hittem, hogy láthatom, de csak kertem fáinak leveleit rebbentette meg a langyos éjjeli szél, ahogy feketére festette őket a hazug holdfény.
Üzent nekem. Éreztem, hogy ezek a szavak nem az én felhős elmémből, nem az én fájó lelkemből, sebzett szívemből fakadnak, ezek az Ő szavai.
Az árnya itt maradt, hogy enyhítse fájó magányomat…
A szerelem mélysége a lelkek összhangján múlik. A miénk olyan tökéletes harmónia volt, amilyet csak a legjobb mesterek tudnak megszólaltatni hangszereiken… és a legszerencsésebbek kaphatnak ajándékba a sorstól. Hogy is gondolhattam, hogy elveszíthetem?
Újra megfogtam az ecsetet, a tusba mártottam és a lapok fölé vittem a kezem, várva valamire, az érintésre, az üzenetre, bármire… de semmi nem történt. A gyertyaláng lobbanásait lestem, miféle árnyat ad nekem, visszahozza-e reményemet.
Magamra hagytál?
Merre röppent csapongó
Bús képzeleted?
Talán fájdalmam tréfál meg, és keres valami kapaszkodót, valami rettenetes, morbid, kegyetlen reményt, mely okot ad küzdeni… A más kezével rótt betűk látványa sem győzhetett meg biztosan. A gyertya megrebbent, és ismét az érintését éreztem, a bizonyosságot, hogy velem van!
Köd ül a völgyben
De a hegytetőn most is
világít a hold.
A halállal a lélek olykor nem lép át új birodalmába, ahová a papok szerint való.
Utolsó sóhaja előtt még elmosolyodott. Tudta, mennyire szerettem ezt a mosolyt, és ez volt végső ajándéka számomra, ezt adta, ezzel üzente még egyszer, hogy szeret.
Testét a máglyára helyezték, és a sáfrányruhás szerzetesek imáinak kíséretében végleg átadták a nemlétnek. Az összegyűlt rokonok, és barátok halk imát mormoltak az emlékére, kérve a mindenséget, hogy segítse útját a túlvilág felé, vezesse fényes, el nem téveszthető ösvényén dicsőséges őseihez, ahol örömmel fogadják majd tiszta lelkét, és büszkén emelik maguk közé. Az ima halk zsongása körülölelte az apró szentélyt, tudatva az egész faluval gyászomat.
A szívem könnyű volt, üres, nem nyomasztotta a bú terhe. Nem voltam képes elsiratni őt, a kezét ott éreztem a kezemben, abban a percben is, amíg a halotti imát mondtam együtt a nagybecsű család tagjaival.
A szertartás után először maradtam egyedül magányommal. Csak ekkor tudatosult bennem a veszteség, a vacsorám mellett ülve egyedül, ahogy az üres főtt rizst bámultam a kézzel festett porcelán tálkában, ahogy a gőz halvány foszlányai szálltak fel felszínéről, és oszlottak el a légben.
Úgy tűnt, megmozdulnak a festett figurák, és ahogy felpillantottam, a fusumák tusképei is táncolni látszottak a szempillámon remegő könnycseppen keresztül.
Ezek a szobák, ezek a tárgyak, ezek az esték, ezek a meghitt pillanatok korábban kettőnkéi voltak, és most egyedül ültem itt… egyedül maradtam. A lámpás lobogó fényénél mind kínzóbban tekintett felém üres helye, párnájának fehérsége, létének hiánya egy pillanatra oly nyilvánvalóvá vált, hogy szemem megtelt könnyel, és nem volt többé szükségem tettetett bánatra. Kínzott a magány, és elátkoztam saját dobogó szívemet, amiért lüktet, és amiért nem téphetem ki, és ültethetem az Ő mellkasába, biztosítva vérének áramlását, zúgó rohanását, bőrének pírját. De nem.
De nem láthattam többé édes, szeretett arcát, nem hallgattam hangjának lágy zsongását… Mit is érhetett számomra így az élet?
Bölcs, és szeretett mesterem levele hevert az asztalon, melyet az ifjú szolgáló a vacsorával együtt hozott be, és szótlanul tett az asztalomra, erőteljes, fekete betűi szelíden, mégis visszavonhatatlan utasításként figyelmeztettek kötelezettségeimre. Nem távozhatok az élők közül, nemes családom egyetlen örököseként nem áll jogomban a halált választani.
Árny vetült a papírra. Először azt hittem, csak egy éjjeli bogár kereng a papír lampion körül. A láng megrebegett, és a fülemilepadló halkan megreccsent. Ha ember lép rá, de még ha macska, a maga könnyű súlyával, akkor is jóval hangosabb, de mégis hallottam a hangot, ahogy a deszkákra láthatatlan súly nehezedett.
Tréfát űz velem borús képzeletem? Reményeim árnyai öltenek testet a gyertyaláng mozdulataiban? Gyengének, és szánandónak tűntem volna, ha beszélek erről, szégyent hozva nevemre, és családomra, pedig biztos voltam benne, hogy mindenki átéli, aki valaha is veszít el olyat, akit szeret.
Tudtam, hogy szeretett asszonyomat ősei óvják ezentúl, és boldoggá kellett volna tennie ennek a tudatnak, mégis megvetendő módon magamat sajnáltam, és az életet, melyet nélküle leszek kénytelen leélni.
Szaké töltöttem magamnak. Egy hajtásra ittam meg, és töltöttem újra, és bár jó fél órája állt már az asztalon, forrónak éreztem, ahogy végigszáguldott az alkohol a nyelőcsövemen, és még a gyomromban is éreztem, ahogy szétáramlik, és meleggel tölt el.
Aztán csak ültem, a festett papírfalat bámulva halottas szobámban. Nem találtam önmagam. Elvesztem. Nem voltam e világ része, és nem voltam a túlvilágé sem. Az megtagadta tőlem létjogosultságomat élő testem miatt, emez pedig halott szívem okán. Létezhet egyáltalán feloldása ennek az ellentmondásnak?!
Az efféle gondolatok nem méltóak, és a legkevésbé sem helyénvalóak. Ki kellett volna íratni őket az elmémből, hogy a bölcs tanítások szerint tisztuljon meg a lelkem. Tudni, és képesnek lenni a cselekedetre azonban nem mindig egy.
Leültem az asztalához. Halcsontból készült fésűjén még ott maradt néhány szál hosszú, sötét hajából, és a szobából sem tűnt el szeretett illata. Üres papír feküdt előttem, dörzskő és tusrúd, és a farkas-szőr ecset, melyet mindig használt. Megérintettem. Talán ezek a tárgyak voltak a leginkább az övéi a szobában, ezek melyeket nap-nap után használt, fésűje, tükre, ruhái, és írószerei.
A kezembe vettem a dörzskövet. Még én ajándékoztam neki, sötét felületén szépen kirajzolódó betűk adták ki a feliratot, az első haikuját, melyet nekem írt egykor. Ma is emlékszem csillogó szemeire, amikor átadtam – éppen olyan volt, mint a gyöngyház berakású betűk fénye a kő felületén. A szívéhez szorította, és legszebb kincsének nevezte.
Tust készítettem, belemártottam az ecsetet, és a lapok fölé emeltem. Olyan érzés volt, mintha neki üzennék, egyetlen pillanatra elfelejtettem mindent, és utat engedtem a kibuggyanó szavaknak. Csupán néhány szót jegyeztem le, gyorsan, kusza betűkkel, nem törődve a kalligráfia szabályaival, alig olvashatóan, épp olyan kaotikus csapongással, mint amit odabent éreztem kiüresedett, megrepedt lelkemben.
Tavasz lenne bár-
Vacogva ülök mégis
Gyertyám lángjánál.
Újra árny vetült a papírra, nem rebbent arrébb, nem suhant el, hanem megült rajta, ahogy az énekes madár a fán, melyre fészkét építi majd… és kezemen, melyben a bambusszálat fogtam hűvös érintés éreztem.
Lehunytam a szemem.
A jázminillat megerősödött, mint amikor feleségem hátulról átölelt, és haja kettőnkre borult óvón… úgy éreztem, mindig hűvös bőrének súlytalan érintése késztet rá, és csak pillanatokkal később, mikor kinyitottam szemem, vettem észre, hogy a papíron, soraim alatt újabb betűk sorakoztak feketén.
Apróbbak voltak, szebb vonallal húzottak, és fájóan ismerősek…
Tavaszi éjen
A hold fényénél lassan
melegszik a szív.
Felnéztem, és a nyitott ablakon át zihálva bámultam a kertet. A ragyogó holdfényben kecses alakját kerestem, amint felém fordulva finoman elmosolyodik… Az a mosoly… amit annyira szerettem. Erre vártam újra. Talán hittem, hogy láthatom, de csak kertem fáinak leveleit rebbentette meg a langyos éjjeli szél, ahogy feketére festette őket a hazug holdfény.
Üzent nekem. Éreztem, hogy ezek a szavak nem az én felhős elmémből, nem az én fájó lelkemből, sebzett szívemből fakadnak, ezek az Ő szavai.
Az árnya itt maradt, hogy enyhítse fájó magányomat…
A szerelem mélysége a lelkek összhangján múlik. A miénk olyan tökéletes harmónia volt, amilyet csak a legjobb mesterek tudnak megszólaltatni hangszereiken… és a legszerencsésebbek kaphatnak ajándékba a sorstól. Hogy is gondolhattam, hogy elveszíthetem?
Újra megfogtam az ecsetet, a tusba mártottam és a lapok fölé vittem a kezem, várva valamire, az érintésre, az üzenetre, bármire… de semmi nem történt. A gyertyaláng lobbanásait lestem, miféle árnyat ad nekem, visszahozza-e reményemet.
Magamra hagytál?
Merre röppent csapongó
Bús képzeleted?
Talán fájdalmam tréfál meg, és keres valami kapaszkodót, valami rettenetes, morbid, kegyetlen reményt, mely okot ad küzdeni… A más kezével rótt betűk látványa sem győzhetett meg biztosan. A gyertya megrebbent, és ismét az érintését éreztem, a bizonyosságot, hogy velem van!
Köd ül a völgyben
De a hegytetőn most is
világít a hold.
Minden este ugyanúgy történt minden. Naplemente után
pontosan egy órával rebbent meg először a gyertya lángja. Én addigra az
asztalánál ültem, és bár okom nem volt, kényelmes helyet készítettem magam
mellett neki, mintha mellém ülhetne
testi valójában. Minden este éreztem hűs érintését, és a fekete tus, mit jó
előre elkészítettem magunknak, nyomot hagyott a papíron újra, és újra. Eltelt a
tavasz, és elérkezett a nyár.
Folyón hullámok.
Szél fodrozza színed…
Vagy csak egy könnycsepp.
Válaszolt minden este minden szavamra, évszak, évszak után.
Előtte a lét.
Szélben táncoló levél
Földet ér hamar.
Kalligráfiája kifinomult tökéletesség volt, melyet családom is csodált, és mesterei büszkén tekintettek rá mindig is. Hosszú évek gyakorlásával érte el művészete csúcsát, most pedig az én kezeim által kelt ismét életre minden mozdulata.
Nem volt alkalom, hogy ne lett volna témánk, és hogy szavainak ne lett volna ezer, és ezer értelme.
Minden éjjel újabb csodával ajándékozott meg, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy közelebb állunk egymáshoz, mint életében – ha ez ugyan lehetséges volt.
A szellemvilág engedélyével tovább szerettük egymást, minden estén éreztem illatát, melyet másnapi érkezéséig kerestem a szoba minden szegletében, éreztem hűvös, gyengéd érintését, amit ébren is visszaálmodtam a magányosan eltöltött nappali órák alatt, és olvastam szavait, verseit, csodás képeit, melyekkel a világot adta nekem – ott, az üres szobában.
Több mint egy év telt el, míg ő és én, a legteljesebb egyetértésben töltöttünk el minden éjjelt.
Éji tótükör
szemed színét idézi
halott kedvesem.
Elmosolyodtam, és hagytam, hogy szavai utat találjanak a szívemhez, szépséges, rezzenéstelen nyugalommal vont betűinek tökéletes formái által.
Elmúlt az éjjel.
A keleti kárpiton
táncol a hajnal.
Finoman figyelmeztetett, hogy távoznia kell. Én is lefeküdtem ilyenkor, éppen abban az időben, amikor a nap, és azzal együtt az élők keltek.
A megszokottól eltérő, és mások szerint helytelen viselkedésem felkeltette nagyra becsült családom figyelmét, és tiszteletre méltó atyám hivatalos látogatást tett nálam. Utasításaival nem szállhattam szembe. Nem sokkal később új feleség költözött a házba. Nem zavart a jelenléte, mégsem engedtem be régi szobáinkba, melyet azóta is megőriztem kettőnknek.
Első asszonyom árnya még mindig kitöltötte éjszakáimat, hiába járt élő feleség szinte kísérteti magányban nappal az otthonom falai közt. A két lét megfért egymás mellett, bár a szellemvilág erősen éreztette uralmát egész létünk fölött.
A tél illata,
a jégvirágok tánca
lassan tovavész.
Szavainak ereje, és sokrétűsége ezúttal olyan érzést csalt a szívembe, amit nem ismertem a halála előtt. Félelmet. Életemben először engedtem utat efféle érzéseknek, és most is csak egy holt lélekkel osztottam meg kételyeimet, és magányomat. Nem akartam elengedni őt, és nem akartam magam visszakényszeríteni a valóságba.
Eljött a pillanat, nem halogathattam tovább a testi érintkezést új asszonyommal, és meg kellett látogatnom őt… Engedelmes volt, ahogy illett, és odaadón, hűen szolgált volna a végsőkig, ahogyan elvárták tőle, szíve minden hálájával, és elégedettségével… Elég kellett volna, hogy legyen, de mit jelentett ez a néhány erény Őutána?!
Ifjú asszonyom szemérmesen megbontotta kimonóját, és kötelességtudón várta érintésemet.
Tudtam, mi a kötelezettség, mellyel családom felé tartozom, de annyira más volt ez a lány, olyan különböző, hogy nem volt kedvem megérinteni. Teste apró volt, nem oly kecsesen rugalmas, mint az övé, szeméből hiányzott az a tűz, melyet mindig is annyira csodáltam, és bár hosszú sötét haja valamelyest emlékeztetett kedvesemre, mégis, még annak érintése is más volt. Már-már azon voltam, hogy otthagyom, mit sem törődve könyörgő tekintetével, és aggodalmas kérdéseivel.
- Valami baj van, uram? Talán vétettem ellened?
Hogyan felelhettem volna? Gyereknek tűnt a szememben, tiszta, ártatlan gyermeknek, akit nem volt okom, és nem volt jogom bántani, még akkor sem, ha tudatlanul megsérti házam legszentebb magányát… mégis képtelen voltam úgy érni hozzá, ahogy elvárták.
Megfogtam az arcát, és futó csókot leheltem a homlokára.
- Tökéletes vagy – mondtam, és így is gondoltam, bár a mondat úgy volt teljes számomra „bárki másnak”.
Halk sóhajjal elengedtem, és elléptem tőle. Hiába hunytam le a szemem, és hiába próbáltam rá gondolva vágyat ébreszteni magamban… képtelenségnek tűnt. És akkor, mint egy varázslatos feloldozás… jázminillat ütötte meg az orrom, és hűs kezének érintését éreztem a tarkómon… nem nyitottam ki a szemem. Egyszer sem azon az estén…
Folyón hullámok.
Szél fodrozza színed…
Vagy csak egy könnycsepp.
Válaszolt minden este minden szavamra, évszak, évszak után.
Előtte a lét.
Szélben táncoló levél
Földet ér hamar.
Kalligráfiája kifinomult tökéletesség volt, melyet családom is csodált, és mesterei büszkén tekintettek rá mindig is. Hosszú évek gyakorlásával érte el művészete csúcsát, most pedig az én kezeim által kelt ismét életre minden mozdulata.
Nem volt alkalom, hogy ne lett volna témánk, és hogy szavainak ne lett volna ezer, és ezer értelme.
Minden éjjel újabb csodával ajándékozott meg, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy közelebb állunk egymáshoz, mint életében – ha ez ugyan lehetséges volt.
A szellemvilág engedélyével tovább szerettük egymást, minden estén éreztem illatát, melyet másnapi érkezéséig kerestem a szoba minden szegletében, éreztem hűvös, gyengéd érintését, amit ébren is visszaálmodtam a magányosan eltöltött nappali órák alatt, és olvastam szavait, verseit, csodás képeit, melyekkel a világot adta nekem – ott, az üres szobában.
Több mint egy év telt el, míg ő és én, a legteljesebb egyetértésben töltöttünk el minden éjjelt.
Éji tótükör
szemed színét idézi
halott kedvesem.
Elmosolyodtam, és hagytam, hogy szavai utat találjanak a szívemhez, szépséges, rezzenéstelen nyugalommal vont betűinek tökéletes formái által.
Elmúlt az éjjel.
A keleti kárpiton
táncol a hajnal.
Finoman figyelmeztetett, hogy távoznia kell. Én is lefeküdtem ilyenkor, éppen abban az időben, amikor a nap, és azzal együtt az élők keltek.
A megszokottól eltérő, és mások szerint helytelen viselkedésem felkeltette nagyra becsült családom figyelmét, és tiszteletre méltó atyám hivatalos látogatást tett nálam. Utasításaival nem szállhattam szembe. Nem sokkal később új feleség költözött a házba. Nem zavart a jelenléte, mégsem engedtem be régi szobáinkba, melyet azóta is megőriztem kettőnknek.
Első asszonyom árnya még mindig kitöltötte éjszakáimat, hiába járt élő feleség szinte kísérteti magányban nappal az otthonom falai közt. A két lét megfért egymás mellett, bár a szellemvilág erősen éreztette uralmát egész létünk fölött.
A tél illata,
a jégvirágok tánca
lassan tovavész.
Szavainak ereje, és sokrétűsége ezúttal olyan érzést csalt a szívembe, amit nem ismertem a halála előtt. Félelmet. Életemben először engedtem utat efféle érzéseknek, és most is csak egy holt lélekkel osztottam meg kételyeimet, és magányomat. Nem akartam elengedni őt, és nem akartam magam visszakényszeríteni a valóságba.
Eljött a pillanat, nem halogathattam tovább a testi érintkezést új asszonyommal, és meg kellett látogatnom őt… Engedelmes volt, ahogy illett, és odaadón, hűen szolgált volna a végsőkig, ahogyan elvárták tőle, szíve minden hálájával, és elégedettségével… Elég kellett volna, hogy legyen, de mit jelentett ez a néhány erény Őutána?!
Ifjú asszonyom szemérmesen megbontotta kimonóját, és kötelességtudón várta érintésemet.
Tudtam, mi a kötelezettség, mellyel családom felé tartozom, de annyira más volt ez a lány, olyan különböző, hogy nem volt kedvem megérinteni. Teste apró volt, nem oly kecsesen rugalmas, mint az övé, szeméből hiányzott az a tűz, melyet mindig is annyira csodáltam, és bár hosszú sötét haja valamelyest emlékeztetett kedvesemre, mégis, még annak érintése is más volt. Már-már azon voltam, hogy otthagyom, mit sem törődve könyörgő tekintetével, és aggodalmas kérdéseivel.
- Valami baj van, uram? Talán vétettem ellened?
Hogyan felelhettem volna? Gyereknek tűnt a szememben, tiszta, ártatlan gyermeknek, akit nem volt okom, és nem volt jogom bántani, még akkor sem, ha tudatlanul megsérti házam legszentebb magányát… mégis képtelen voltam úgy érni hozzá, ahogy elvárták.
Megfogtam az arcát, és futó csókot leheltem a homlokára.
- Tökéletes vagy – mondtam, és így is gondoltam, bár a mondat úgy volt teljes számomra „bárki másnak”.
Halk sóhajjal elengedtem, és elléptem tőle. Hiába hunytam le a szemem, és hiába próbáltam rá gondolva vágyat ébreszteni magamban… képtelenségnek tűnt. És akkor, mint egy varázslatos feloldozás… jázminillat ütötte meg az orrom, és hűs kezének érintését éreztem a tarkómon… nem nyitottam ki a szemem. Egyszer sem azon az estén…
Élő feleségem bánata, mely abból adódott, hogy szokásaink
halott asszonyommal mit sem változtak, hamarosan elszállt, amikor következő
évben egészséges gyermeknek adott életet.
Mindketten sokkal szabadabbak voltunk ez után. Teljesítettük kötelezettségünk egymás, a család, és a világ felé. A gyermeket rajongásig szerette, örömét lelte minden mozdulatában, nem hiányolta jelenlétemet, én pedig nyugodtan szentelhettem estéimet szerelmemnek.
Fehér papíros
Koszosnak tűnik bár
hullt szirom alatt.
Nyár volt. Napok óta hideg, esős idő keserítette hangulatunkat. A nyirkos levegő átjárta a falakat, és ahol nem volt begyújtva, ott a kintinél is hidegebb párát leheltek a szobák. Nappal is parázstartók fölé görnyedve kerestünk vigaszt, és én el sem hagytam régi nászi szobánk meghitt árnykörét.
Körülöttem százával tornyosultak a teleírt papírok. Közel három év minden éjjelének versei.
Láttam a gyertya lángjának rebbenését, hallottam láthatatlan lábának léptei alatt megreccsenni a padlót, láttam, ahogy testetlen árnya halovány szürkeséget vet a papírra. Boldoggá tett a jelenléte, és kitartó, hű szerelme, és egyetlen pillanatra sem szűntem meg viszonozni.
- Ma csodálatos dolgot láttam. – suttogtam neki, és lehunyva a szemem hagytam, hogy hűs érintése végigfusson arcomon. – A csendes eső cseppjei megültek a pók hálóján, finoman remegtek, és ragyogóan csillogtak, akár a gyöngyök. Elképzeltem, milyen lenne a nyakadba akasztani, szerelmem.
Éreztem az illatát, és ahogy keze a kezemre csúszik, és lehunyt szemmel hagytam, hogy engem használva testként ismét a tusba mártsa közös írószerünk. Ha már nem hallhattam a hangját a fülemmel, legalább hallhattam szavait a szívemmel. Sosem adhatott volna nagyobb ajándékot.
Sziromlevél ha
Elválik virágától
hosszan utazhat
bár a szélnek szárnyán, de
végül mindig földet ér.
Elengedett. Csak amikor finoman oszlani kezdett a jázminillat, és lassan a gyertya felé suhant az alig észrevehető árny, akkor világosult az elmém. Talán búcsúzni jött.
A szavai…
Melyikünkről szólnak?
Ő az, aki elhagyta már testi létét, és ideje, hogy megtérjen őseihez?
Vagy én vagyok, aki úgy szerettem, hogy vele vetettem máglyára a szívem? Bár fizikai testem él még, valójában lelkem csakis akkor képes érezni, amikor velem van.
A nap minden lélegzetvételében ott élt, bármit láttam, vele akartam megosztani, neki akartam megmutatni, vagy elmesélni, bármit tettem, minden cselekedetemet azzal mértem, vajon Ő mennyire lenne vele elégedett.
Két világ közt rekedtem. Bár testileg éltem, lelkem, és szívem már a holtak birodalmában létezett, vele, akinek egykor odaadtam, cserébe a sajátjáért. Ezért járt vissza hozzám, ezért kötődött a földi világhoz, és ezért nem hagyott el engem soha.
De most…
Most ideje választani a két világ közt.
Eltoltam a shojit, és hagytam, hogy a kertből áramló hűs, tiszta levegő átöleljen. Nem hasonlított az érintésére, bár azt kerestem a hideg fuvallatban. A kint halkan hulló esőt lágy dallamot kopogott a lépőköveken, és a veranda fölé boruló erezeten. Oly hűvös volt ez a nyár. Hűvös, és végzetes. Ahogy minden döntés.
Két tárgy feküdt előttem. Az én wakizashim, és az ő ecsete.
Lehunytam a szemem. Még egyszer utoljára.
Újra magam előtt láttam a pókhálón rebegő, tiszta, áttetsző, hűvös cseppeket. Egyszer le kell hullaniuk. De amíg ott ülnek, valós csodává válva, elrejtve magukban egy világot, és megsokszorozva egymás által…
Könny-gyöngycsepp fonat
Égi ajándék néked
Holt asszony árnya.
Mindketten sokkal szabadabbak voltunk ez után. Teljesítettük kötelezettségünk egymás, a család, és a világ felé. A gyermeket rajongásig szerette, örömét lelte minden mozdulatában, nem hiányolta jelenlétemet, én pedig nyugodtan szentelhettem estéimet szerelmemnek.
Fehér papíros
Koszosnak tűnik bár
hullt szirom alatt.
Nyár volt. Napok óta hideg, esős idő keserítette hangulatunkat. A nyirkos levegő átjárta a falakat, és ahol nem volt begyújtva, ott a kintinél is hidegebb párát leheltek a szobák. Nappal is parázstartók fölé görnyedve kerestünk vigaszt, és én el sem hagytam régi nászi szobánk meghitt árnykörét.
Körülöttem százával tornyosultak a teleírt papírok. Közel három év minden éjjelének versei.
Láttam a gyertya lángjának rebbenését, hallottam láthatatlan lábának léptei alatt megreccsenni a padlót, láttam, ahogy testetlen árnya halovány szürkeséget vet a papírra. Boldoggá tett a jelenléte, és kitartó, hű szerelme, és egyetlen pillanatra sem szűntem meg viszonozni.
- Ma csodálatos dolgot láttam. – suttogtam neki, és lehunyva a szemem hagytam, hogy hűs érintése végigfusson arcomon. – A csendes eső cseppjei megültek a pók hálóján, finoman remegtek, és ragyogóan csillogtak, akár a gyöngyök. Elképzeltem, milyen lenne a nyakadba akasztani, szerelmem.
Éreztem az illatát, és ahogy keze a kezemre csúszik, és lehunyt szemmel hagytam, hogy engem használva testként ismét a tusba mártsa közös írószerünk. Ha már nem hallhattam a hangját a fülemmel, legalább hallhattam szavait a szívemmel. Sosem adhatott volna nagyobb ajándékot.
Sziromlevél ha
Elválik virágától
hosszan utazhat
bár a szélnek szárnyán, de
végül mindig földet ér.
Elengedett. Csak amikor finoman oszlani kezdett a jázminillat, és lassan a gyertya felé suhant az alig észrevehető árny, akkor világosult az elmém. Talán búcsúzni jött.
A szavai…
Melyikünkről szólnak?
Ő az, aki elhagyta már testi létét, és ideje, hogy megtérjen őseihez?
Vagy én vagyok, aki úgy szerettem, hogy vele vetettem máglyára a szívem? Bár fizikai testem él még, valójában lelkem csakis akkor képes érezni, amikor velem van.
A nap minden lélegzetvételében ott élt, bármit láttam, vele akartam megosztani, neki akartam megmutatni, vagy elmesélni, bármit tettem, minden cselekedetemet azzal mértem, vajon Ő mennyire lenne vele elégedett.
Két világ közt rekedtem. Bár testileg éltem, lelkem, és szívem már a holtak birodalmában létezett, vele, akinek egykor odaadtam, cserébe a sajátjáért. Ezért járt vissza hozzám, ezért kötődött a földi világhoz, és ezért nem hagyott el engem soha.
De most…
Most ideje választani a két világ közt.
Eltoltam a shojit, és hagytam, hogy a kertből áramló hűs, tiszta levegő átöleljen. Nem hasonlított az érintésére, bár azt kerestem a hideg fuvallatban. A kint halkan hulló esőt lágy dallamot kopogott a lépőköveken, és a veranda fölé boruló erezeten. Oly hűvös volt ez a nyár. Hűvös, és végzetes. Ahogy minden döntés.
Két tárgy feküdt előttem. Az én wakizashim, és az ő ecsete.
Lehunytam a szemem. Még egyszer utoljára.
Újra magam előtt láttam a pókhálón rebegő, tiszta, áttetsző, hűvös cseppeket. Egyszer le kell hullaniuk. De amíg ott ülnek, valós csodává válva, elrejtve magukban egy világot, és megsokszorozva egymás által…
Könny-gyöngycsepp fonat
Égi ajándék néked
Holt asszony árnya.
Szöveg © Lir Morlan