Elrepedt csésze



Tabi Kazu-nak


A pillanatban, mikor az ajtó félrecsúszott,  két világ csapott össze. A bent, és a kint.
 A fogadóban meleg volt, és fény. A pattogó tűz, a sake, a vacsora, és a tea jellegzetes illata keveredett, míg az asztalok körül emberek ültek.
A félrecsúszó panelon túlról ellenben a téli éj hidege áradt, metszőn, gőgösen, pengeként vágva követelt utat magának befelé, magával rántva néhány öngyilkos hópelyhet.
Két világ.
A meleg és a hideg.
A fény, és az éj.
A biztonság, és a veszedelem.
A társaság, és a magány.
Az élet, és a halál.
A férfi gyorsan belépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Az elé siető szolga segítségével levetette átfagyott utazó felsőjét, és bambusz kalapját, melyen vastagon megült a hó.
Idős volt, haja már őszült, és a szamurájok jellegzetes stílusában fésülte. Ruhája épp ily látványosan árulkodott viselője származásáról, a vendég oldalán pedig két kard lógott, egy katana, és egy wakizashi.
Újabb – nyelt egy nagyot a fogadós, és szíve megsajdult a gondolatra. Más alkalommal mennyire örült volna, ha egyszerre két nemes vendéget láthat el, de most Összefogta remegő kezeit, ahogy az új vendéghez közeledett.
Odakint tombolt a hóvihar, és jócskán benne jártak már az éjszakában, sem ő, sem más nem gondolta volna, hogy bárki betévedhet még ezen az estén az útszéli fogadóba –  de láthatóan tévedtek.
A kereskedő, a felesége, és útitársuk a délután folyamán érkeztek. Az idősebb férfi panaszkodott, azt mondta, mindig megérzi a havat, és fürdőt kért hasogató derekára.  Láthatóan jómódú ember lehetett, díszes ruházata, és nagyvonalúsága is erre mutatott. Magas, erős alkatú férfi volt, teljesen átlagos vonásokkal, amin a szem könnyen átsiklott, hogy aztán a selyemszállal díszes ruha szövésén elidőzzék. Asszonya gyönyörű fiatal hölgy lehetett néhány éve, és szépsége most sem csökkent, csupán évei száma emelkedett. Merev tartása szigorú neveltetésről árulkodott, és szertartásos viselkedése ellentétben állt ura könnyed modorával.
Igutsi, a fogadós, ha megengedhette volna magának, arra következtetett volna, hogy kölcsönösen előnyös érdekházasság köttetett, egy gazdag, és egy elszegényedett, de névvel, és címmel bíró család közt. A vagyon, és a rang egyesítése, a „címvásárlás” bár nem túl előkelő, de sajnálatosan gyakori eset. Ám a nő épp annyira nem tűnt elégedetlennek, amennyire nem tűnt boldognak sem. Valószínűleg ugyanúgy teljesítette a család akaratát, mint bárki más, nem lázadt ellene, és nem gondolkodott rajta, hogyan kerülhetné el. Igyekezett abba kapaszkodni, ami erőt adhatott, hogy átvészelje a mindennapokat, neveltetése szigorú rendjébe. Díszes kimonója, a kísérő szolgák, és az utazóládák ellenére azonban a fogadós már-már szánalomra méltónak találta. Akárhányszor az asztaluk felé pillantott, elgondolkodott, hogy mi történnék, ha egy nőnek, ennek a furcsa, döbbenetesen kiismerhetetlen teremtménynek egyszer megadatna a saját döntés szabadsága. Vajon a múlandó szerelmet, vagy a biztos vagyont választaná? Mindannyiszor arra jutott, hogy ez bizonyosan a nőtől függene, lelkétől, neveltetésétől, elméjének erejétől. Micsoda kivételes szerencse, hogy többnyire a családfők hozzák a döntést, levéve ezzel a súlyt az ifjak válláról.
Harmadik társuk egy mesterember volt, aki állítólag a délelőtti órákban csatlakozott hozzájuk, mikor összetalálkoztak egy kereszteződésben. A férfi húszas évei végén járhatott, egyszerű, de időtálló, jó anyagból készült utazóruhát hordott. Arca fiatal volt, erőteljes, de kellemes vonásokkal, és szeme többnyire mosolygott, ami kellemessé, és vonzóvá tette az arcát. A főváros felé igyekezett, atyja egykori mesteréhez, hogy tovább csiszolja tudását, otthonában már mindent kitanult, és meglehetősen jó porcelánfestő lett – legalább is ezt állította. Az öreg mester azonban tovább taníthatja, és ha elégedett lesz tehetségével, talán maga mellett tartja.
Igutsi kevésbé törődött az ő megfigyelésével, hiszen a kereskedő nagylelkűen meghívta, és fizette mind a szállását, mind a vacsoráját.
A vendégek közt ezen az estén egy prostituált is volt. Gyönyörű, harminc körüli asszony, virágzó szépséggel, és felejthetetlen pillantással. A fogadós nem bánta, ha olykor egy-egy hozzá hasonló vendég is betért, nem egyszer hoztak már szerencsét a háznak – már ami a bevételt illeti. Ez a nő azonban, bár szépsége feltűnő volt, mégis különbözött. Szótlan volt, és nem kereste a társaságot, alig hallották a hangját – pedig mily csodásan zengett Igutsi elképzelte, milyen lehet, amikor hangszeren játszik, és énekel, és ha lett volna elég bátorsága hozzá, talán meg is kéri, hogy szórakoztassa a vendégeket de az este mást tartogatott.
Mire az idős szamuráj megérkezett, a nő már néhány perce visszavonult, miután komolyan megsértették, és most halk zene hallatszott a szobája felől.
Az ifjabbik szamuráj az alkonyattal érkezett, nem sokkal a havazás megindulta után. Viselkedése azonnal magára vonta a figyelmet, a legkevésbé sem volt udvariasnak mondható. Úgy viselkedett, mint az elégedetlen nagyúr saját hűbéresei közt.
– Láttam már ezt a férfit néhány napja – mondta halkan asztaltársainak a porcelánfestő, és Igutsi úgy helyezkedett, hogy hallja a visszafogott beszédet. – Egy falun haladtam át, amikor ő is ott volt. Lemészárolt három embert.
A fogadóban érezhetően megfagyott a levegő, és a fiatal mesterember még halkabbra fogta hangját, nehogy a szamuráj meghallhassa.
– Először levágta egy paraszt fejét, azt állította, ki akarta próbálni, hogy elég éles-e a katanája. Amikor a fiatalember anyja felzokogott, őt is megölte, mert állítólag zavarta a sírás
– Ez borzasztó – sápadt el az asszony, és lopva az újonnan jött felé pillantott, aki éppen asztalához telepedett, és fennhangon vacsorát rendelt.
Pedig milyen kellemes külsejű férfi volt, erős, izmos, igazi harcos. Ruházata egyszerű, de rendezett, valószínűleg nem tartozott a gazdagabb urak közé, vagy ha mégis, hát nem akarta, hogy látsszék rajta. Viselkedése azonban jobban illett egy közönséges senkiházihoz, aki a pénzével kérkedik, mint egy szamurájhoz.
– Micsoda barbár dolog – sóhajtott a kereskedő – hiszen ez már régen nem szokás
– Egy gyermek ijedtében el akart szaladni. Ő volt a harmadik.
A szomszédos asztalnál ülő prostituált egy pillanatra felnézett csészéje felett, majd mintha semmit nem hallott volna, folytatta a vacsorát.
– Kifinomult úr nem művel ilyesmit elavult, és brutális szokás – csóválta a fejét a kereskedő, de éppen úgy vigyázott hangjának erejére, mint az asztaltársa.
Akárhogy is, a hangulat a szamuráj megjelenésével megfagyott, mintha csak magával hozta volna a hideg téli éjszaka kísértetét a fogadóba, hogy láthatatlanul, de rontón lengje körül a szobát, mintha a tűz kevésbé lett volna meleg, és mintha fátyolos árny szállt volna a fénye elé is.
– Hét te! Még sakét!
Igutsi intett a szolgálónak, hogy siessen. Az idős férfi gyors léptekkel indult a konyha felé.
Bár a fogadó nem volt se fényűző, se jelentős méretű, de félúton volt két kisebb város közt, melyek közt a járóút több volt egy napnál. Így, akik nem akartak a szabad ég alatt éjszakázni, azoknak kellemes menedéket biztosított. Szép helyen volt, tiszta időben gyönyörű kilátás nyílt a teraszáról, akadtak olyanok, akik néhány napot elidőztek itt, hogy élvezhessék a csendet, a békét, és a természet adta nyugalmat. Az évek során nem csak jó hírre, de szép haszonra is szert tett a család, Igutsi pedig mindig igyekezett ezt a végsőkig meg is tartani.
– Fogadós!
Lesütött szemmel igyekezett a vendég elé. Nem először fordult elő, hogy megalázták, de többnyire nem ez volt a jellemző. Az esték általában nyugodtan, sőt, olykor kifejezetten kellemesen, és vidáman teltek, de időről-időre fel-felbukkant egy-egy olyan alak, aki különbnek érezte magát mindenkinél. Gyomra görcsbe rándult, ahogy a forró italt a kerámia csészébe öntötte, és anélkül, hogy pillantását felemelte volna, hátrálni kezdett, miután a tokkurit a vendég előtt hagyta.
– Megállj!– kiáltott rá a férfi, és ő még mélyebbre hajtotta a fejét.
Régi időkből maradt sebe sokszor kínozta, ha hidegre fordult az idő, de most elfeledkezett minden fájdalmáról, ahogy a vendég hangjától megdermedt.
– Készítsetek nekem forró fürdőt! – adott parancsot a szamuráj, majd vigyorogva hozzátette – és küldd oda a leányodat!
A fogadós érezte, hogy nem csupán lábából száll el az erő, hanem mellkasából is, mintha képtelen lett volna levegőt venni a szavak hallatán. Felemelte kissé a fejét, és látta, ahogy asszonya rémülten pislant felé, kezét a szája elé kapva.
– Tiszteletre méltó uram– szólalt meg nehezen, és szinte rá sem ismert saját hangjára. – A lányom még csak tíz telet élt. Gyermek csupán, ilyenkor már alszik
– Akkor felébreszted!– vágta földhöz felháborodottan a csészét az „úr”, hogy a meleg ital fele Igutsira ömlött.
Megigazította magán a ruháját, mintha szégyellné, hogy kirohanása miatt meggyűrődött az anyag, majd szemében valami iszonyatot keltő lánggal ismét az öreghez fordult.
– Meg fogom hágni a lányodat fogadós. – mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb, miközben újra töltött magának – és te végtelen hálával hajlongasz majd előttem, hogy ilyen megtiszteltetésben lehet része! Ha nem lelem örömöm benne, akkor viszont a fejét veszem!
A kereskedő kissé elfordult, hogy véletlen se látsszon az arcára kiült megvetés. Könnyen belehalhatna. Bár az ő kasztja sosem volt előkelő, a pénz kárpótolta valamelyest de amikor olyan nemeseket látott, mint ez itt legszívesebben leköpte volna, és a legutolsó etát többre becsülte az efféle népségnél.
A fogadós visszasietett a paraván mögé, ahonnan a szolgák bújtak elő, amikor a vendégeknek szükségük volt valamire.
– Melegítsetek vizet – mondta halkan a feleségének. – És ébreszd fel Yukit
Az asszony arca megmerevedett, és arcán könnyek folytak végig, de nem szólt, csak bólintott, és elsietett. A fogadós elrejtőzött a tekintetek elől, lehunyt szemmel mélyet sóhajtott. Ujjai szorosan megmarkolták kis kését. Néhány gyógynövényt tesz majd a szamuráj fürdőjébe, ami kellemesen ellazítja, és nyugtatja. Beküldi Yukit, ahogy kérte beküldi, de ő sem távozik, és amikor a férfi biztonságban érzi magát elvágja a torkát. Becstelen, gyáva tett! De gyorsnak kell lennie, ha megteszi, mert ha csak megsebzi, akkor mindannyiukat megöli!  Aztán el kell küldenie a lányát Ha nem sikerül elrejteni a holttestet, ha keresni kezdik a férfit ha kiderül, hogy ő ölte meg, az egész családot kivégzik Megéri ez?! Egy pillanatra végigfutott rajta a hideg, és felrémlettek előtte lánya első betegségének éjszakái. Az, ahogy mindketten rettegve figyelték, lélegzik-e még, ahogy a lázát próbálták csillapítani, a reszkető kis ajkak, amik küszködve kapkodtak levegőért, hősiesen küzdve. Aztán a nyári esték, mikor együtt fogtak szentjánosbogarakat, és a hamvadó parázs mellett a gyermek hatalmas, csillogó szemmel hallgatta a meséket az ősi istenekről. Végül a nap, amikor másik gyermeküket eltemették oly fiatalon, oly ártatlanul mert egy szamuráj beparancsolta a fiút az áradó folyóba elveszített szalmakalapjáért Nem! Nem engedheti, hogy Yuki is áldozatul essen. Ha kell, ő maga hal meg ma este!
A szépséges nő felemelkedett, végigsimította elöl megkötött obiját, és a szamuráj elé lépett.
– Jó estét nagyrabecsült uram! Ha meg nem sértem vele, szívesen megosztanám önnel az estémet, bizonyára ön is kellemesebb társaságnak tartana egy félig alvó gyermeknél
A férfi feje elvörösödött, arcvonásai eltorzultak.
– Mit képzelsz magadról alantas nőszemély?! Már azért megölhetnélek, mert megszólítottál! Van fogalmad róla, hogy ki vagyok?! Nincs hát persze, hogy nincs! Takarodj innen, vagy darabokra váglak! – kiáltott részeg bódulatban a kardja után nyúlva.
Az asszony arca rezzenéstelen maradt, még csak szempillája sem rebbent.
– Bocsásson meg, nagytiszteletű uram – mondta, de hangjából teljességgel hiányzott a tisztelet, és az alázat legapróbb zöngéje is. – Kérem, nézze el nekem ostobaságom!
És mielőtt a szamuráj válaszolhatott volna, távozott. Elhagyta a szintet, és a lépcsőn a szobák irányába indult.
– Így mindjárt jobb – morogta a fiatalúr, és elkiáltotta magát – Fogadós, hol a szaké?!
A nyíló ajtó, és az érkező vendég mit sem érdekelte, csak akkor nézett fel, amikor az öreg megállt mellette.
– Jó estét, fiatal barátom! Megtisztelne, ha megengedné, hogy csatlakozzam.
Felnézett, és tetőtől talpig végigmérte az idegent. Őszülő haját a szamurájok jellegzetes kontyában viselte,  kardjainak markolata, és hüvelye alapján sejthető volt, hogy drága, nemes darabok. Akár családi örökség, akár nem, ilyen nem jutott bárkinek, és ezt alátámasztotta az öreg kimonóján viselt néhány címer is. Udvari ember magas rangú Bár az arcára nem emlékezett, ez nem jelentett semmit. Jobb vigyázni, nem sérthet meg egy magas rangú személyt
Bólintott, és igyekezett összeszedni magát, hanyag tartása javult valamelyest, és megigazította szétcsúszott ruháját is.
– Megtisztel vele. Elvégre miért is vegyülne a pórnéppel, ha méltó társaságban is lehet? Fogadós! Hozz még szakét!
Az öreg bólintott, szertartásosan leült, kardjait maga mellé helyezte a földre.
– A nevem
Az újonnan jött intett.
– A ruháján nem visel jelzést. Titkos küldetést teljesít, vagy, zarándoklaton van, esetleg fel nem fedhető oka van rá... Egyik esetben sem élhet családja nevével, így jobb is, ha nem tudom.
A fiatalember mosolyogva bólintott.
– Akkor szólítson Katsuminak.
Az öreg egy pillanatra sem vetette le a szertartásos udvariasság álarcát.
– Örülök a találkozásnak, Katsumi-san. A nevem Otsuwara.
A fiatalember szeme megvillant! Valóban! Most már felismerte a jelet, az Otsuwara család jelképét. Híresen hősies kardforgatók kerültek ki közülük az idők folyamán. Így még inkább figyelnie kell majd minden tettére.  Már bánta, hogy az asztalához invitálta a jövevényt. Persze talán előnyt is kovácsolhat az ismeretségből…
A fogadós újabb, sakéval  teli tokkurit tett le az asztalra, és egy tiszta csészét az öreg elé, majd elhátrált.  Ezúttal senki nem szólt hozzá.
– Megtiszteltetés megismerni önt! A családjának igen nagy a befolyása…
– Valóban – bólintott az öreg kissé eltűnődve. – A befolyás, az udvari élet, a tisztelet… dicső ősök, és méltó leszármazottak, hát nem ez minden családfő álma?
Az ifjabb úr kényszeredetten bólintott, és töltött mindkettejüknek.
– Gondolom…
– De bármilyen furcsa is, a legbüszkébb arra vagyok, ahogy a környéken tisztelték Otsuwara Daichi nevét.
– Daichi? Nem ő volt az, aki kétszáz éve lemondott a rangjáról, és egy faluba költözött, hogy paraszt életet éljen? Inkább gondolnám a család szégyenének, mint dicsőségének, ha megbocsát…
– Nos, a történet nem itt kezdődik, és nem is itt ér véget, ifjú uram, de igen. Bizonyos szempontból igaza lehet. Nem tett eleget a kötelezettségének, és a család elvárásainak. Talán a személye nem volt annyira tiszteletre méltó, ezt elismerem, de én azt mondtam, hogy a büszkeségem tárgya az, ahogyan a nevét tisztelték az emberek.
– Nem értem a különbséget – hajtotta fel a sakét Katsumi.
Sosem szerette a tanmeséket, az okítást, és ez a hang, amin az öreg beszélt, ifjabb évei tanóráit idézték.
– Otsuwara Daichi szamuráj volt, aki egész életében szolgált. Szolgálta az apját, és a családot, amikor kiválóan teljesítette feladatait, amikor megnősült, és gyermeke született. Szolgálta az urát, amikor harcba ment, és legyőzött több száz ellenséget…
– Igen, emlékszem a mesékre arról a csatáról! A végén hárman álltak egy sereggel szemben, és mégis megállították őket! Igazi hősök voltak… hogy lehet, hogy utána ennyire megváltozott az őse?
– Daichi a szolgálatnak élt. Bár valóban, hárman álltak több tucat ellenféllel szemben, és ténylegesen feltartóztatták őket, míg a saját seregük odaért, ez mégsem volt akkora csoda. Daichi a legjobb mesterektől tanult, és társaival együtt a tartomány legjobb kardvívói voltak… és volt még valami. Egy titka, mely erőt adott neki – élni akart!
Katsumi előre hajolt. Élni… a szamuráj nem félhet a haláltól! Úgy kell csatába mennie, hogy készen áll a dicső halálra! És mégis! Bár fiatal volt, és békés időkben élt csak, amikor sosem kellett háborúban részt vennie, mégis biztos volt benne, hogy mindenki élni akar.
Az öreg folytatta.
– Élni akart, de nem önmagáért, hanem a családjáért. Imádott feleségéért, és két gyermekéért, akik közül a kisebbet még nem is látta soha. Megesküdött, hogy hazatér, történjen bármi, és készen volt rá, hogy ha kell, holta után, szellemként tartsa be adott szavát!
– De túlélte…
– Igen. És a nagyúr dicsősége sosem volt még akkora, mint az után a csata után, és az Otsuwara név sem ragyogott fényesebben soha!
– Még mindig nem értem, hogyan juthatott oda, hogy minderről lemondjon…
Katsumi újra töltött magának, az öreg szamuráj sakés csészéje még érintetlen volt. Otsuwara-san merengve felsóhajtott.
– A csata után haza akart térni, de a nagyúr nem adott engedélyt rá. Nem volt már számottevő ellenség, nem kellett tartani a harcok folytatásától, de az uraság azt kívánta, hogy hősei kísérjék végig dicsőséges, és ünnepléssel teli útján.
– Kijárt nekik a tisztelet. És járt nekik az ünneplés…
– Daichi könyörgött az urának, hogy bocsássa el, és engedje meg, hogy hazatérjen, de a nagyúr nem mondott le dicsőségének három ékkövéről.  Vele kellett, hogy tartson, és ő, hogy családját a legmegfelelőbben szolgálja, természetesen engedelmeskedett.
Katsumi a legkevésbé sem értette a történetet. Ő maga egy percig sem gondolt volna másra, hátrahagyottakra, elvesztettekre, vagy rég elhangzott ígéretekre. Számára teljesen egyértelmű volt, hogy a dicsőség, és a hősök méltatása olyasmi, melyről senki nem mondana le önként. A tiszteletteljes hajlongások, ajándékok, és a felajánlkozó hölgyek feledtetnek bármilyen otthon hagyott asszonyt. Nem is hitte, hogy létezik olyan nő, akit ne pótolhatna egy másik bármikor.
Az idős szamuráj azonban nem hagyta megszólalni. Sóhajtva megnyomkodta jobb vállát, és folytatta a beszédet.
– Az ünnepi körút felénél tartottak csupán, amikor rettentő hírt kaptak. Az ellenség elmenekült maradéka csoportba szerveződött. Többségük nem volt szamuráj, de égett bennük a bosszúvágy, sárba tiport nevük, elszenvedett vereségük, és sebesüléseik, halottaik emléke rémes dolgokra késztette őket. Megtámadták a három legendás hős otthon maradt családját… Az első birtokon éjjel ütöttek rajta, és mindenkit lemészároltak. Másnap értéke el az Otsuwara házat…
– Megölték a családját?
– A felesége a haláláig óvta a gyerekeket. Mindhármuk fejét lándzsára tűzték, ahogy az unokaöcséjét, és a sógornőéjét is.
Katsumi sosem látott még bundorit, de mindig is szeretett volna. Gyermekkorától foglalkoztatta a gondolat, milyen lehet a közelében lenni, megérinteni, érezni a szagát… halottal persze volt már dolga, de ez mégis csak más…
– Daichi felelősnek érezte magát, és jó okkal.
Katsumi felcsattant.
– Az ura parancsát teljesítette, az előbbre való bármi másnál! Hős volt! Tette, amit ráróttak, ahogy szamurájhoz illik!
– A felelőssége megoszlott. Épp úgy tisztelettel tartozott a családjának, mint az urának, óvnia kellett volna őket, ahogy óvta a tartomány teljes népét a harcban.
– Miféle tanítás ez?! A nagyúr parancsa szent, és végre kell hajtani akkor is, ha saját, vagy családja élete múlik rajta!
– Katsumi-san… túl fiatal még ahhoz, hogy megértse a különbséget aközött, hogy a becsületbe vetett hitért parancsra elveszi a családja életét, és aközött, hogy nem tehet semmit az ellen, hogy valaki más elvegye.
Az ifjú visszahőkölt egy pillanatra, értetlenül bámult Otsuwarára, majd újra töltött, lehajtotta, és bólintott.
– Azt hiszem értem. Gondolom bosszút állt az őse.
Az öreg arcán halovány árnyék futott át, valamiféle érzelem megnyilvánulásaként, amit az ifjú nem tudott teljesen értelmezni. Talán együttérzés…
– A támadókat a harmadik birtok megtámadásakor már várták. A hírük előttük járt, a család fel tudott készülni, hűbéreseik, és szövetségeseik segítségével felvették a harcot ellenük. A banditák, mert addigra semmi mások nem voltak, csak banditák, mind egy szálig odavesztek.
– Ezzel megfosztották a bosszú lehetőségétől…
Az öreg Otsuwara kezébe fogta a csészét, és egy ideig a hűlő sake felszínét figyelte.
– Nem csak őt. Talán segített volna a fájdalmán, ha ő maga ölheti meg őket, de sosem tudta meg, így van-e. Mégis a felelősség, amit haláluk fölött érzett, megváltoztatta. Már nem tudta, hogy családja, vagy ura parancsa felé tartozik nagyobb szolgálattal, nem tudta, hogy minden parancs érdemes-e rá, hogy végrehajtsák, nem tudta, hogy minden úr érdemes-e rá, hogy szolgálják, sem azt, hogy aki rossz döntéseket hoz, eljuthat-e odáig később, hogy jóvá tegye azokat. Így végül hűbérura elé járult, és tisztelettel arra kérte, hogy engedje meg, hogy elhagyja az udvart.  Egyszerű életre vágyott, magányosan, kard nélkül. A daimyo végül bölcs döntést hozott. Hogy magától, vagy tanácsadói hatására, nem tudni már. Talán mégis volt érzéke az emberi lélekhez, talán csak nem merte egy hős határait feszegetni. Beleegyezett, hogy Otsuwara Daichi távozzon, és egy faluban éljen, de nem vette el  a rangját, és a nevét. Szamuráj maradt, így bármikor visszahívhatta volna, ha a tudására szorul.
Egy pillanatnyi csend után az öreg ismét felsóhajtott.
– Talán mindketten jobban értettek az emberekhez, mint feltételezték róluk, talán csak abban a pillanatban az istenek összehangolták lelkeiket, hogy megértsék egymást, de Daichi sem ellenkezett. Birtokát öccsére hagyta, és ezen a vidéken keresett menedéket saját lelkének árnyai elől.
Csend állt be, és a szomszédos asztalnál hirtelen megmozdultak az eddig néma csendben ülők. Mintha varázsütésre lett volna vége a történetnek, és szégyellték volna leleplezett titkukat.
Katsumi elégedetlenül fészkelődött.
– Hé, fogadós! Elfogyott a sake!
Bánta, hogy az asztalához hívta az öreget, sosem szerette az ósdi hősökről szóló szentimentális történeteket. A nagyapja mesélt ehhez hasonlókat, ő még hitt benne, hogy minden szamurájnak így kell viselkednie. Utolsó éveiben szótlanul meghajolt fia előtt, ha élni akart. Az erő, a hatalom, és a félelemmel kivívott tisztelet túlmutat a becsületen. Apja ezt vallotta, és ő maga is ezt látta. Ez az igazság elfogadhatóbb volt számára a réig tanításoknál.
– Daichi nem volt többé önmaga. Repedt csésze lett, amiből azonnal kifolyt a beletöltött tea.
– Később visszatért az urához?
– Nem. A faluban, amelyik befogadta, épp úgy élt, és dolgozott, mint a parasztok. Nem vonzotta semmi, nem érdekelték a javak, a tárgyak, sokszor még az étel sem. Alig látták, és alig élt. Míg egyszer megtámadták a falut.
Katsumi érdeklődéssel nézett fel. A történet kezdett ismét érdekes irányba terelődni.
– Kik?
– Egy csoport bandita. Tizenöt, tizenhat fegyveres, akkor érkeztek a vidékre, és télire igyekeztek élelmet szerezni maguknak. De abban az évben rossz volt a termés, és az adó után a falusiaknak is kevés maradt.
– Daichi egyedül szállt szembe velük?
– Igen.
– És megölte őket?
Az öreg sejtelmesen elmosolyodott.
– Az utolsó szálig, és ő maga meg sem sebesült.
Katsumi elégedett mosollyal bólintott.
– És ekkor Daichi ráébredt valamire. Hogy bár a repedt csészéből kifolyik a víz, de nem pereg ki belőle a rizs.
Az öreg finoman megbillentette saját csészéjét, majd eltolta magától. Katsumin látszott, hogy nem érti a hasonlatot, így kisegítette az ifjút.
– Az összetört szíve nem tudott már újra szeretni, nem akart újabb családot, de a népet, az embereket még szolgálhatta, ahogyan azelőtt. Még védhette őket, még tehetett jót. Ettől kezdve az életét erre tette fel, védte az ártatlanokat, és legyőzött mindenkit, aki rossz szándékkal érkezett.
– A nép hőse lett, hm? – kérdezte kissé lenézően a másik, és legyintve töltött magának.
– Igen… a nevét tisztelettel, és szeretettel emlegették, és sokszor távolabbról is jöttek a segítségét kérni.
– Szép történet. Családi legenda, igaz, öreg Otsuwara–san? Igyon egyet…
– Még nincs vége… Egy idő után a híre elérte a daimyo udvarát is. A nagyúr úgy döntött, hogy ideje visszatérnie, így egy szamurájt küldött érte. Az eljött Daichiért, de várnia kellett a visszatértéig. A faluban töltött idő alatt elunta magát, és egyre haragosabb lett. Végül erőszakot tett egy lányon, aki öngyilkos lett. Amikor Daichi visszatért, az előtt ölte meg a férfit, hogy elmondhatta volna, miért érkezett.
– Parasztokért egy szamurájt megölni… Ez nincs így jól… A szamuráj élete sokkal többet ér egy egész faluénál!
– Igen… mostanság sokan vallják ezt a nézetet. De Katsumi-san, ha nem lenne, aki a földet művelje, hogyan kerülne rizs, és bab az asztalra?
A régi iskola elavult elvei… legalább is a fiatalabb annak tartotta. Egy olyan tanításnak, amit túlhaladott már a kor, amiről bebizonyosodott, hogy ostoba, érzelgős, és téves  elképzelés.
–  A daimyo rendkívül dühös lett, és egy tucat embert küldött Daichi ellen. – folytatta a történet önmagát az öregen keresztül. – A parancsuk az volt, hogy bármi áron hozzák vissza. A támadást Kawamura-san vezette, aki a korábban megölt szamuráj unokatestvére volt. Daichi megadta magát, de Kawamura felgyújtotta a falut. Azt akarta, hogy megkötözött foglya nézze végig mindannak a pusztulását, ami még fontos lehet neki. Így akart bosszút állni a párbajban elesett véréért.
– Erről nem szóltak a legendák.
– Nem, mert nem volt épp a daimyo történelmének legdicsőbb pillanata.  Daichi kiszabadult, és bár maga is súlyosan megsebesült, végül megölte az összes szamurájt.
– Gondolom a nagyúr, már ha akarta sem kezelhette másként, mint ellenséget.
Otsuwara ismét felsóhajtott.
– Olykor a büszkeség a becsület ruháját öltve sikeresen takarja el az igazságot. A daimyo már nem tudta megkülönböztetni a jót a rossztól. De Daichi tudta, hogy ez nem ér véget ott azon az estén, ha ő életben marad. Azt is tudta, hogy sebesülten képtelen lenne másokat megóvni, így az egyetlen módját választotta a becsülete megőrzésének. Ellovagolt a nagyúr udvarába, és felajánlotta az életét… és a halálát.
– El tudom képzelni a megdöbbenést, amikor megjelent.
– Okozott némi riadalmat… Végül a nagyúr engedélyezte számára a seppukut.
Katsumi elégedetten töltött magának. Végre az öreg a történet végére ért. Most csak jól megválasztott szavakkal egyet kell értenie vele, és ki-ki mehet a maga dolgára. Elég késő van, hogy elköszönjön, és ha a másik végre távozik, őrá vár a fürdő.
– És a nép dicső hőseként élt tovább a neve a vidéken… Míg az udvarban megemlékeznek a nagyszerű csatáról, és a tiszteletre méltó kardforgató tudományáról. Igaza volt, Otsuwara-san, az őse olyan ember volt, akire büszke lehet.
Az öreg bólintott, és eltolta maga elől a csészéjét.
– Igen, így van. – mondta, és a fiatalember szemébe nézett. – Éppen ezért, Katsumi-san, hogy ne legyek méltatlan az Otsuwara névre, és Daichi emlékére, párbajra hívom magát az emberek ellen elkövetett gyalázatos tettei okán!
Katsumi elhűlten meredt az öregre.
– Micsoda?! Tudja maga, hogy az apám…
– Ön nem viseli magán családja jelképét, így nincs joga a nevük, vagy a rangjuk mögé bújni! De bárki legyen is az apja, még ha maga a császár is, amit elkövetett az útja során, az becstelen és megbocsáthatatlan! Így nem marad más választásom, mint megküzdeni önnel!
A szomszédos asztalnál ülő három ember igyekezett a lehető legkevesebb feltűnést keltve felállni, és visszavonulni. Akár mi is történik majd idelent, arról jobb nem tudni! Jobb nem látni, jobb nem hallani…
Az öreg felállt, és az ifjú szintén felpattant, kardja máris a kezében volt, készen rá, hogy ha kell, itt ontsa a vénember vérét.
– Ön sokat ivott ezen az éjjelen – mondta Otsuwara teljes nyugalommal. –Így tisztességtelen lenne az összecsapás. Reggel, amint kivilágosodik, megküzdünk egymással – mondta, és ő maga is elindult a lépcsőfeljáró felé.
– Intézzük el most!
A penge halk sóhajjal szabadult ki fogságából.
Otsuwara lassan megfordult. Bár saját katanája a kezében volt, de a sayát fogta középtájon, távol a markolattól.
Mégis, mintha csak ő lenne előnyben, nyugodt, hűvös pillantással nézett Katsumi szemébe.
Az ifjú dühös döbbenettel meredt rá, készen az összecsapásra, arca lángolt, ujjai erőteljesen szorították a tsukát. Az övé lesz az első csapás… és az öreg halott lesz, mielőtt a pengét előhúzhatná!
Biztos volt magában, szinte látta maga előtt a mozdulatot, látta, ahogy lecsap, és a vér az asztalra, a tatamira, a shojira fröccsen… Megszédült, és egy pillanatra mintha a látása is elhomályosodott volna. Ijedten kapta maga elég a fegyvert, bár tisztában volt vele, hogy ha most éri támadás, meghal… Csak egyetlen pillanatig tartott, és amikor elmúlt, az öreg Otsuwara jéghideg pillantásával találkozott a tekintete.
Talán mégis jobb lesz, ha kipiheni az alkohol bódulatát… túl sok sake… nem lehet más oka, csakis a túl sok sake…
– Reggel – mondta, mintha ő hozta volna a döntést. – Amikor kivilágosodott, odakint találkozunk!
Otsuwara mester szótlanul meghajolt a fiatal Katsumi felé, majd nemes léptekkel távozott.
A fiatalúr dühödten dugta vissza a kardot a hüvelybe, és körülnézett. Senki sem látta?! Egy pillanatig szerette volna valakin kitölteni a mérgét, húsba mártani a fegyverét, vagy véresre verni egy arcot, ha kell ököllel, de saját maga legnagyobb döbbenetére ez az érzés néhány pillanat alatt tovaszállt, és ólmos fáradtságnak adta át a helyét. Jobb lesz, ha tényleg kipiheni magát reggelig. Nem mintha az öregember komoly ellenfélnek tűnt volna, még ha Otsuwara leszármazottja is, még ha birtokolja is a kardforgató művészet nagyjainak titkát… Katsumit mindez nem rémítette. Sőt! Alig várta, hogy végre méltó ellenféllel mérhesse össze a tudását.

Minden sűrű fehér volt. A hó szakadatlanul hullott, és a reggeli köd elmosódó árnyakat hurcolt magával.
Teljes csendben, lélegzetvisszafojtva figyelték az egymással szemben álló két alakot.
– Kifordult világ – mondta csendesen a szépség asszonya, miközben megigazítva elől megkötött obiját visszalépett a fogadóba, – az ifjú jelenti a halált, és az öreg a reményt.
Igutsi a többi vendéggel a fedett verandán állva várta, hogy mi következik. Most döbbenten a nő után nézett, és el kellett ismernie magában, hogy igaza van. Tökéletesen igaza!  Remény… milyen nagy szükségük volt rá! Mennyire kellett az egyszerű emberek életébe, főként, ha olyanokat hozott útjukba a karma, mint az ifjú Katsumi.
– Egyébként az öreg Otsuwara mesternek igaza van. – mondta a kereskedő halkan, – Katsumi-san nem visel családi jelképet. Akár ronin is lehet, vagy egy szamurájnak öltözött bandita, aki lopta a fegyverét. Honnan tudhatná bárki, hogy ki is ő…
Az egyetértő, néma, visszafogott bólintásokon kívül nem érkezett felelet. Mégis mindenki tudta, mit is jelent ez.
Igutsi remegő szívvel figyelte a hólepel mögötti két alakot. Még mindig nem mozdultak.
Katsumi kardjának hegye az égre meredt, két könyökét behajlítva, bal válla előtt tartotta a markolatot, készen rá, hogy hamarosan támadást indítson. Az öreg rezzenéstelen nyugalommal állt előtte, két keze erősen fogta a markolatot, de pengéjét egyelőre nem emelte fel. Tekintete az ifjúéba fúródott, pillantása hideg volt, akár a hóhűtötte acél a kezükben, és éppen olyan éles.
Katsuminak nem ez volt az első párbaja. Az a típus volt, aki nem békére született, élvezte, ahogy a penge bőrt ér, húst vág, és vért fakaszt, élvezte a fájdalmat, és a halált. Talán ha a belső harcok idején születik, hős lehetett volna belőle. Talán akkor sem lett volna több, mint útonálló, ki tudja.  Apjának legfőbb reménysége éppen kegyetlensége, és harci vágya volt, az udvar legnagyobb párbajozóját remélte benne látni. Az ifjú pedig mindent megtett, hogy dicsőséget szerezzen. Párbajokat provokált, és nyert meg, nem törődve vele, hogy híres, vagy hírhedt lesz a neve, csupán az számított, hogy ismerjék. Soha nem félt.
Nem azért, mert neveltetése okán ismerte a halál elkerülhetetlenségét, még csak nem is azért, mert nem volt mit veszítenie, hanem mert biztos volt benne, hogy nincs senki, aki jobb lehetne nála. Amikor néhány perccel korábban a kardpenge kicsúszott a saya-ból, pontosan ugyanezt érezte. Az öreg nem lehet ellenfél számára. Ő ifjabb, gyorsabb, és erősebb, és bár a másik neve jelentős volt, attól még nem lesz valaki jó kardforgató, hogy olyan családba születik, mint az Otsuwaráké.
De ahogy teltek a pillanatok, ahogy tekintetük összekulcsolódott, és szótlanul kutatták a másik titkait, lesték lelkének rezdüléseit, és a döntés pillanatára vártak, valahogy nehéz, hideg érzés telepedett rá. Lehúzta a vállát, mint egy nehéz páncél, és éhséghez hasonlóan összeszorította a gyomrát. Mi ez?! Aggodalom? Félelem? A vén mester olyan nyugodt mozdulatlansággal állt, hogy ifjú ellenfele kezdett elbizonytalanodni.
Döntenie kellett. Ráébredt, hogy nem várhat tovább, mert elhatalmasodik rajta a rettegés. A másik egyre nagyobbnak, egyre erősebbnek, egyre veszedelmesebbnek tűnt, és Katsumi bárhogy is próbálta kiűzni elméjéből ezeket a képeket, mind inkább megbénította a gondolat ereje.
Rohanva tette meg a távolságot kettejük közt, és amikor elég közel ért, lesújtott. A két penge egyszerre indult, egyszerre vágtak oldalirányból a másik felé, és egyszerre léptek tovább, hogy végül háttal állva egymásnak újra mozdulatlanságba dermedjenek.
Katsumiban felujjongott a diadal. Biztos volt benne, hogy megsebesítette a másikat, egy pillanatig várt csupán, hogy megforduljon… A legtöbbeknek egyetlen vágás is elég, de ez itt mégis csak Otsuwara, talán tovább harcol akkor is, ha a végzetét látja benne…
iszonyú fájdalom, égő érzés hasított  az oldalába, és áradt szét azonnal a hasa és mellkasa felé. Lenézett. A szűz, fehér havat vércseppek szennyezték, egyre növő számban.
Döbbenten fordult meg. Hátba támadták volna?! De az öreg mester ugyanúgy állt, néhány lépésnyire, mozdulatlanul.
Eltalálták! Otsuwara megvágta, és… Katsumi ekkor döbbent rá, hogy vége.
Megfordult, és az alak felé vágott, nem érdekelte, hogy háttal áll neki, sem az, hogy a fájdalom, melyet korábban érzett százszoros erővel borítja el a testét. Csak egyetlen dolog számított, hogy ne egyedül haljon meg, hogy magával vigye gyilkosát is a jigokuba!
Otsuwara mester azonban könnyed lépéssel fordult felé, és tért ki ezzel a támadás elől. Katsumi térdre esett, és elejtette a katanáját. Felnézett, és néma sikoly fagyott az ajkára. Az öreg kardot tartó keze sérült volt, a vállát csúnya csapás érte, mely szinte lemetszette a karját, mellkasán széthúzott kimonója durva, tízes alakú vágást engedett látni, mégis, a havon egyetlen csepp vér sem volt körülötte.
Katsumi vér ízét érezte a szájában, és ahogy ajkai szétnyíltak, kifröccsent a fehér világba. Érezte, hogy karjai, melyek testét tartják, egyre inkább elveszítik erejüket, és mire tudatosult benne, fél arccal a hóba zuhant. A vénember hozzá lépett, és szinte óriásként magasodott fölé.
– Ez a vidék otthont adott a magányosnak, és védelmet a rászorulónak! Senki nem bánthatja őket!
Katsumi már nem tudott felelni. Ujjai még görcsösen markolták a hideg, friss havat, de már nem volt benne elég erő, hogy hangot adjon ki.
Otsuwara lassan indult vissza a fogadó felé. Kardját visszacsúsztatta a tokjába, és a sayat a kezében fogva megállt a szótlan közönség előtt.
– Kapjon szamurájhoz illő temetést!– mondta ellentmondást nem tűrően. – A ruháját, a fegyverét, és a holmijait tegyék egy lepecsételt ládába. Minden bizonnyal hamarosan erre jön valaki, aki keresni fogja, adják vissza a családjának hiánytalanul!
A fogadós mélyen meghajolt.
– Tiszteletre méltó uram! Ha keresni fogják…
– Amikor keresik őt, mondják meg nekik, hogy Katsumi-san párbajt vívott Otsuwara Daichivel, és veszített.
Ezzel köszönésképpen ő is meghajolt, majd szó nélkül hátrébb lépett, és egy szempillantás alatt beleveszett a hóesésbe.
A három férfi döbbenten nézett egymásra.
– Gondolják, hogy tényleg Otsuwara-sama szelleme végzett a fiúval? – kérdezte végül a fogadós, amikor mindent elrendezve kezüket melengették egy csésze oldalán.
– Vagy valaki, aki a legendát használta fel tette leplezésére… – vélte a kereskedő. – De akárhogy is, megmentette a maga lányát, és ki tudja, hány ártatlan életet még…
– Én hallottam már ezt a történetet – mondta sóhajtva az ifjú porcelánfestő. – A seppuku után a falu lakói nagy tisztelettel síremléket emeltek Otsuwara-sannak. Oda hordták, és eltemették a házában maradt tárgyakat is, és egy kisebb, út menti szentélyt alakítottak ki. Idefelé jövet eljöttem mellette, és gyújtottam egy füstölőt. Akkor arra gondoltam, ha élnének még ilyen hősök, akik a becsület útján járva az ártatlanokat védik, akkor a Katsumihoz hasonlók nem gyötörhetnék a védteleneket. Gondolják…?
Nem fejezte be a kérdést. Mindhárman teájuk felszínét figyelték csendesen, mintha a fanyar illat, vagy a finoman felszálló gőz megválaszolhatná a megválaszolhatatlant.
Odakint pedig puhán hullott a nagy szemű hó, igyekezvén elfedni, és tisztára törölni a fogadó környékén minden nyomot, és emléket.





Szöveg © Lir Morlan